Verseghi-Nagy Miklós:
A szemlélődő lelkigyakorlat, melyen 2011. március 11-től 19-ig vettem részt a Manréza Lelkigyakorlatos Házban Dobogókőn, életem legnagyobb élménye volt, amit szavakkal leírni csak töredékesen lehet. Megtapasztaltam Isten gyógyító erejét, és a megváltás valóságát, mely egyszerre volt felemelő és fájdalmas. A szenvedés pillanataiban éreztem Szűz Mária anyai gyöngédségét, ami annyira valóságos és boldogító volt, hogy azt semmihez nem tudom hasonlítani. Csodálatos volt azt átélni, hogy a megváltás nem egy lezárult, régmúlt esemény, hanem Krisztus műve, ami velem, itt és most történik.

Elindultam a kiengesztelődés útján, melynek első lépése az önmagammal történő megbékélés volt. Ezáltal az elzárt énem igazi érzéseihez is közelebb tudtam kerülni.

Megtanultam megkülönböztetni Isten hangját a kísértő hangjától, ami nélkül mindig eltévednék, és nem tudnék tovább haladni az úton. Vágyom arra, hogy életem további szakaszában Isten napról napra közelebb vezethessen magához, és a lelkigyakorlat ily módon a hétköznapokban is folytatódhasson.

Köszönetet szeretnék mondani ezúton is a jezsuita szerzeteseknek, akik ezt a lelkigyakorlatot odaadással, szeretettel, gyöngédséggel és nagy szakértelemmel vezették.

Andrea:
Régóta érdekelt a szemlélődésben való imádkozás, ezért elhatároztam, hogy részt veszek egy 8 napos szemlélődő lelkigyakorlaton. Elég erős belső késztetésem is volt, hogy Isten jelenlétében több időt tölthessek. Valami belső húzóerőt éreztem. Nagyon érdekes és mély belső élményeket éltem át a lelkigyakorlat alatt. Az első, és azt megelőző napokban izgultam és féltem, hogy mi lesz velem a csendben, mik jönnek fel lelkem mélyéről... mert valahogy sejtettem, hogy a csend hatására mozgásba jön a belső világom. Aztán ahogy teltek a napok, megnyugtató volt számomra a napirend, a természet közelsége, a lelkigyakorlat vezetők gyengéd és tapintatos segítsége. Számomra azért volt különleges és életre szóló élmény, mert megtapasztalhattam az Isten jelenlétét, gyógyító erejét, és finom, szelíd közelségét. Amellett, hogy nagyon értékes megtapasztalásnak tartom a szemlélődő imádkozást, az önismeret további útjai tárultak fel előttem e néhány nap alatt. És mindez az Isten gyógyító jelenlétében. Megtapasztaltam azt, ami eddig számomra nehézséget okozott: hogy ha bizalommal rámerek hagyatkozni Istenre és átadom magam az imában neki, akkor semmi más "dolgom" nincs, csak a jelenlétében maradni és hagyni hogy a lelkemben munkálkodhasson... ha Ő így akarja. Olyan képhez tudnám hasonlítani, mint egy járni tanuló gyermek aki igyekszik megtenni az első lépéseket apukája felé. Köszönöm a lelkigyakorlatot vezetőknek a kísérést és a résztvevőknek is a közös jelenlétet.

Gerber György:
"Út csak felfelé vezet…"
Egy aranytérő májusi eső utáni napsütéses délután érkeztünk Dobogókőre, hogy egy meditációs, szemlélődő lelkigyakorlaton vegyek részt. - Szép időt hoztak, ez jó jel - köszöntött barátsággal Zoltán. Remélem, válaszoltam várakozással telten. - Jó lesz itt neked - simogatta végig szemeivel a szobám, feleségem. Majd gondosan felhúzta az ágyneműmet, hogy még egy kicsit osztozhasson velem a csodavárásban. A távozása keltette társtalanság érzést oszlatandó sorra érkeztek leendő sorstársaim, szám szerint tizenhárman. Ez ismét jó jel volt a számomra. A Fatimában történtek fényében ugyanis a 13 számomra, úgymond a kegyelem ígéretének számává lett.

Vezetőink irányításával aztán elkezdtük oldani életünk bárkájának rögzítő köteleit, hogy szabaddá tegyük magunkat, és elindulhassunk új tapasztalások, új Istenélmények felé. Éberség, érdeklődés, következetesség - határozták meg a követendő irányt vezetőink. Mi, a bárkában ülő "tanítványok", pedig szorongásokkal, félelmekkel, aggodalmakkal, kíváncsisággal, türelmetlenséggel és még ki tudná megmondani mi mindennel telten, végeztük a dolgunk, hogy a megadott koordináták mentén haladhassunk előre. Előre? Nos, ez nem igazán szerencsés helymeghatározás. Jobban illene ide a befelé, vagy a felfelé. Hiszen erre biztattak Elemér szavai is: "Ha eltévedtek, mindig felfelé menjetek! Lefelé nem vezet út."

Ahogy teltek a napok, növekedett bennünk a megértés önmagunk és a többiek iránt. Olyan magabiztos öntudatra igyekeztünk eljutni, mint amilyennel az a színdarabbeli koldus rendelkezett, aki tudatában volt a játék során mindvégig annak, hogy mi az ő szerepe, és mi nem. A becsvágy, bírvágy, hatalomvágy szirtjein könnyen megfeneklik a bárka, figyelmeztettek vezetőink. A tisztelet, a ráhagyatkozás és a szolgálat áramlatainak segítségével azonban, veszélytelenül haladhatunk a vágyott cél felé. A vágyott cél felé? Mire vágyhat az ember, midőn arra adja fejét, hogy nyolc napon át nem törekszik másra, minthogy a csend segítségével levetkőzze önközpontúságát, és Istent helyezze szemlélődésének centrumába?

Lassan kezdtünk ráérezni. Ezen az úton haladva, minden látszat (napi többórás meditáció, böjt, lelki beszélgetések stb.) ellenére, nem fejlődni akartunk, hanem találkozni Istennel. A reggeli tornák, az erdei séták, a meditációs gyakorlatok során, nap mint nap azon munkálkodtunk, hogy alkalmassá legyünk annak felismerésére, miként jön felénk Isten, hogy megkönnyítse számunkra a találkozást. Így leltünk rá egy-egy társunk mosolyában, a megosztások bizalmat sugárzó könnyes derűjében, de mindenek előtt és fölött a szentmisékben, ahol a szó szoros értelmében egyesülhettünk az Ő szenvedése, halála és feltámadása révén az Atyával és testvéreinkkel.

Majd eljött az utolsó este is, amikor rádöbbentünk, bárkánk partot ért. Örömmel teli szívvel öleltük meg egymást, és megoldódott nyelvünk hirtelen nem is talált szavakat, annak kifejezésére, amit átéltünk. Csak köszönetünket, és hálánkat igyekeztünk kinyilvánítani Istennek és egymásnak. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy vége, és tán soha többet nem látjuk egymást. Ugyanakkor biztosak voltunk abban, hogy ami velünk történt, örökre összeköt bennünket annak szeretete által, Aki lehetővé tette e találkozást. Társaim már útra keltek. Elhívta őket az élet. Én még sétálok az erdőben, vagy a kilátóból szemlélem a világot, és könnyeket csal szemembe az emlékezés. Ám bíztatóan hallom bensőmben Elemér szavát: "nem baj, elmúlik…"

Krisztina:
Lelkigyakorlaton voltam Dobogókőn. Három éve voltam utoljára, itt a Manrézában. Bár minden évben elhatároztam, de az élet sűrűsége eltérített.
A lelkiismeret azonban rendkívüli igénnyel lépett fel idén… és eldöntöttem. Elmegyek. Nemcsak azért, mert folyton pörgök magam körül, hanem azért is, mert vannak bennem olyan állandó kérdések, amire nem tudok felelni. Egyedül nem tudok válaszolni. S ha nincs válasz, nincs béke sem.

Megfogalmaztam mit is szeretnék. Megerősített ebben Elemér atya júniusi előadása a Párbeszéd Házában. Új szint, új kihívások, új szempontok… melyek bennem visszhangra találtak.

Megérkeztem. Az esti bemutatkozás után, melyben ecseteltük egy képpel lelkünk állapotát, felkészültünk a "szent három napra", melynek alapköve a nyitottság, őszinteség és csend önmagunkban és környezetünkben.

A lelki utak sokfélék. A jezsuita lelkiség egyik meghatározó eleme a meditáció. A Szentírás egy-egy eseményébe helyezkedni, s ott Jézussal találkozni, mindannyiunk életében meghatározó volt. A tapasztalatcsere hazafelé megerősített ebben. Csak látni kell a szemeket és könnyeket, melyek az örömtől csillogtak……

Voltam már lelkigyakorlaton tizenéves koromtól rendszeresen, néhai kihagyásokkal. Mindig szárnyalva érkeztem haza, a békesség örömével. Minden Istennek szentelt idő komoly, könnyekkel teli, hiszen a tükör ilyenkor megszólal…

Ez az első olyan szent idő volt, amikor nem fájdalmakról szólt, nem a tükör volt a lényeg, hanem Jézus jelenléte. Nem voltak könnyek, nem voltak lelkiismeretfurdalások, nem voltak fogadalmak. Bár tűzoltót kerestem égő erdőm eloltására, s menekültem Dobogókőre égő fejjel…… de nem kellett rohannom ki az erdőből, hanem csak figyelni a mellettem gyors lépétekkel haladó Barátra, aki mindig lassította lépteit, majd megmutatta a frissítő folyót, s előre lépve bevezetett. S égő hátam megenyhült, tüzes fejem megnyugodott.

Három nap teljes csend. Saját szoba, minden technika kizárva, étkezések alatt Vivaldi és Beethoven, csak egy nap kétszer fél órát konzultáltam a lelki kísérővel. Végigcsináltam. Annyira szeretném elmondani, hogy mit éltem át, mit jelentett meditációban Jézussal találkozni, hogyan tudom, hogy nem a képzeletem szülötte, hanem egy lelki út, hogyan mentem, s jöttem haza... s mi maradt meg belőle mára.

Lényegében ennyi: a parton hagytam minden fegyverem. A hétköznapi élet küzdelmeihez szükséges kényszertetteket, az "akkor is-azért is" akaratot, álarcos mosolyokat, "erősnek mutatni magam" jellemvonásokat, s a jó fej képzetet. S nem úsztam vissza érte. Három nap alatt egyszer sem. A végén meg nem is találtam már a parton. Már nincs szükségem rá. Szabad vagyok.

Vidám, mosolygós lelkigyakorlat volt. Kaland, mely megmozgatta nemcsak lelki életem, hanem fantáziám és értelmem kerekeit is. S amikor búcsúzóul megkérdeztem égi Barátomat: "Mondd, hogy érezted Te magad?" Akkor válasza ez volt……. kinézve az ablakon a vihar után felragyogott a nap egy percre csak, s a fák koronája kirajzolta mosolygós arcát, melyen folytak, peregtek alá az öröm könnyei. Megértettem. Örült velem. Próbáld ki!.....a fa ottmaradt…. s a Lélek is…… Érted. Érted?

Mária:
A múlt hétvégén gyerekzsivaj verte fel a dobogókői jezsuita lelkigyakorlatos ház egyébként csendes környékét. Vízi Elemér SJ, a ház igazgatója, Simó Ferenc SJ atya és két világi lelki vezető, Rochlitz Tibor és felesége, Zsuzsa valami újat kezdtek el… Lelki életre mindenki vágyik. Még az is, aki úgy gondolja, hogy nem.

Vannak az embernek olyan életszakaszai, amikor viszonylag egyszerűen tud időt szakítani arra, hogy a lelkével, életével foglalkozzon. Ilyen például a kamaszkor, vagy az az időszak, amikor a gyerekek felnőnek. Viszont kifejezetten lelkiélet-ellenes kisgyermekes szülőnek lenni. A helyzet pedig a gyerekszám növekedésével és a testvérek közti kis korkülönbség miatt romolhat.

Ezen próbált segíteni a dobogókői Manréza Lelkigyakorlatos Ház a múlt hétvégére meghirdetett családos lelkigyakorlatával. Az intézmény részéről ez volt az első ilyen program, eddig csak felnőttek részvételével vezettek lelkigyakorlatokat. Vízi Elemér arcán újra és újra megjelent a hamiskás mosoly, amikor a gyerekek különösen hangosak voltak. Kérdésünkre, nem zavaró-e a gyerekzsivaj, egyértelmű nemmel felelt, sőt, úgy érzi, a családok jelenléte őt is megerősítette.

A megvalósulás
Meditálni bonyolult, ha nem lehetetlen a bölcsődés, óvodás, olykor még az iskolás gyerekek társaságában is. Ezen segített Rochlitz Tibor, akinek nagy regnumi tapasztalattal a háta mögött nem volt nehéz foglalkoztatni az iskolásokat. Ebben együttműködött vele lánya, Réka, és az ő barátja, Vince is. Beszélgetés, kézműveskedés, játék, bibliodráma és nagy kirándulás volt a programjukban. Az ovisokkal Szalma Anna, Eszter és Csilla foglalkozott, az egészen kicsikkel pedig szintén fiatal lányok, Lilla és Gica. A picik olykor nehezen viselték szüleik hiányát. A kápolnába behallatszó sírásukra egymás után indultak el – sztoikus nyugalommal lemondva az elmélyedésről – az apukák vagy az anyukák. Mulattam magamban, igen, én is mindig felismertem az enyémek bömbölését, most pedig békésen meditálhatok, iskolás gyerekeim nagyon jól szórakoznak a többiekkel, alig látom őket.

A programok egy részén közösen vett részt az egész csapat, mind az ötvennyolc ember. Az étkezéseken alig fértünk be az ebédlőbe, s a vasárnapi szentmisén a volt Kádár-villában annyian voltunk, hogy a ministránsok is alig tudták körbetérdelni az oltárt. Váratlanul érkezett egy kirándulócsoport is, legalább harminc ember Először azt gondoltam, lehetetlen, hogy elférjünk, de Elemér megőrizte a hidegvérét. Végül hely elég volt, csak levegőből volt egy kicsit kevés. A két nap nagy részében a gyerekeket lefoglalták az önfeláldozó segítők, mi felnőttek pedig Tibor feleségével, Rochlitz Zsuzsával, Elemér atyával, Simó Ferenc atyával megkezdhettük lelki utunkat. Ezek a belső utak a számomra csak ritkán kivilágított sugárutak, gyakrabban útvesztők, az utazás így feltételez némi bátorságot. Erre most is szükség volt.

Vezetőink a barátságot választották témának. Ezen eleinte egy kicsit csodálkoztam. Inkább a házastársi kapcsolatra vagy a gyerekekre utaló témára számítottam. Aztán kiderült, milyen hálás dolog a barátságról elmélkedni. Hiszen a barátság egész életünkben jelen van. Szükségünk van lelki társakra, egészen bensőséges kapcsolatokra, de arra is, hogy a különböző élethelyzeteinkben a velünk hasonló szituációban élőkkel megoszthassuk tapasztalatainkat, élményeinket, vagy akár megigyunk egy italt valakivel, ha akad egy kis szabadidőnk. És a barátság benne van a házasságban és a gyerekeinkkel való kapcsolatunkban is. Természetesen nagy gond, ha valakinek a házastársa csak a barátja, de az is, ha egyáltalán nem az. Amikor a gyerekeim még kicsik voltak, nem éreztem, hogy a barátaim lennének, olyan nagy volt a felelősség, annyira lefoglalt az ellátásuk, oltalmazásuk. Most, hogy már kiskamaszok, óriási élmény átélni, hogy leválnak rólam, egyre önállóbbak, a társaságukban lenni egyre inkább olyan, mintha a barátaim között lennék. És jó volt azzal a határozott érzéssel befejezni a lelkigyakorlatot, hogy Jézus is a barátom, akire mindig számíthatok!

Imaformák
Szombaton délelőtt Elemér imaginatív imát vezetett. Ez az imaforma Szent Ignác ötletén alapul: megeleveníthetünk magunkban egy szentírási részt. Hihetetlen ereje van, amikor képzeletünk elkezdi vetíteni számunkra a jézusi történetet! Különösen szerencsés az – én is – akinek ez a képessége erős. Életem egyik leghatásosabb filmepizódját láttam. A jerikói vak meggyógyítása után egy pillanatig sem kellett gondolkodnom, mi az, amit Jézustól kérnék, ha hozzám lépne: „Engedd, hogy veled, a te utadon járjak!” Ezek a szavak minden megfontolás, számítás nélkül, szinte kitörtek belőlem. Bizonyosság, megtisztulás, öröm és megrendülés volt egyszerre.

Vasárnap délelőtt, a szentmise előtt Sieger Köder egy freskója ("Étkezés a bűnösökkel") volt a képmeditáció témája. Egy teljes órát foglalkoztunk a képpel. Eleinte csak a számunkra feltűnő képelemeket neveztük meg, majd egyre mélyebbre ereszkedtünk: hogyan érint meg engem ez a kép? Nagy leckét kapok mindig az elmélyedések alatt. Gyakorolom, hogy csupán meghalljam, és mintegy a lelkemen átengedjem, átáramoltassam azt, amit a többiek mondanak – anélkül, hogy reagálnék. Úgy érzem, a megengedést, elengedést gyakorolom ilyenkor. Bármennyire fáj is nekem, a többiek mások, mint én, és nem érezhetik, nem gondolhatják ugyanazt, mint én. Megengedem nekik, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Olyan könnyű feladatnak tűnik, és mégis mennyire nehéz! Pedig magamat is így tudom csak annak látni, aki vagyok valójában… „Életemben nem bámultam ennyi ideig egy képet! – mondja a férjem a meditáció után, elismeréssel a hangjában. – Nagyon jó volt!”

Esténként a lelkigyakorlatos ház kápolnájába gyűlünk össze examenre és szentségimádásra. A sötétben az oltárra állított szentségtartó körüli gyertyák világítanak. Kint a második emelet magasságában bükkfák lombja a társaságunk. „Mintha fészekben lennék” – jut eszembe mindig, amikor itt vagyok. Otthonosság, béke: Isten tenyerén ülünk. A második este alkalmi eseménye egy társunk, Feri születésnapja – Kinga, a felesége jóvoltából finom süteményeket és fantasztikus fagyitortát eszegetünk az amúgy is bőséges vacsora után.

Még szerencse, hogy az este nem múlik el mozgás nélkül! Először Vince és Réka szórakoztat bennünket mulatságos játékokkal, majd Zsuzsa következik a liturgikus körtánccal. Zsuzsa mindig nyitott az újra! Mire én észrevettem, hogy egyáltalán van ilyen, ő már meg is tanult néhány liturgikus táncot! Szombat reggel még egy kicsit húzódoztunk, de este már mindenki egyre nagyobb átéléssel lépegetett. Ez is egy olyan régi-új imaforma, amit nagyon jó feleleveníteni: a tánc során az imában egész valónkkal vehetünk részt! Hajrá!

Végkicsengés
Úgy éreztem, hetek teltek el, pedig csak két napot töltöttünk Dobogókőn. Az idő megszűnik, más dimenzióba kerülünk, ha kilépünk a hétköznapjainkból. Ez szinte mindenkire nagy hatással van. Az utolsó, záró megosztás során többen megrendülten mondják el, mi volt számukra a legfontosabb dolog a két nap alatt, akár a barátsággal, akár a meditációkkal kapcsolatban. Van, aki könnyezik. De a legszebbek a hangtalan zokogás után feltörő férfikönnyek… Itt és most történt valami fontos. Köszönet érte mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy részünk legyen benne!