Előszó és bevezető.

Loyolai Szent Ignác Visszaemlékezései

1 Loyola

Huszonhat éves koráig a világi hívságoknak élő ember volt. Különösen a fegyveres gyakorlatokban lelte kedvét: az a nagy és hiú vágy vezette, hogy hírnevet szerez magának.

Így azután, amikor egy várban, amelyet a franciák megtámadtak, mindenki egyetértett abban, hogy megadják magukat, ha életüket meghagyják - mert világosan látták, hogy nem tudják megvédeni magukat -, ő annyi érvet hozott fel a várparancsnok előtt, hogy mégis rábeszélte a védekezésre, az összes többi lovag ellenére is. Lelkesedése és bátorsága ezeket is elragadta. Amikor eljött a nap, melyen a támadást várták, egyik bajtársának megvallotta vétkeit. Az ágyúzás már jó ideje tartott, amikor egy ágyúgolyó úgy találta el az egyik lábát, hogy egészen összezúzta, és mivel a lövedék a két lába között ment keresztül, a másik is súlyos sebet kapott.

Ahogy ő elesett, a várbeliek rögtön megadták magukat a franciáknak. Ezek, miután birtokukba vették a várat, igen jól bántak a sebesülttel; udvariasak voltak és barátságosak. Tizenkét vagy tizenöt napig maradt Pamplonában, majd hordágyon hazaszállították.

Mivel itt igen rossz állapotba került, sokfelől elhívták hozzá az összes orvost és sebészt. Ezek úgy találták, hogy lábát újra el kell törni és a csontokat helyükre kell tenni. Azt mondták, hogy mivel a csontokat rosszul illesztették össze, vagy az utazás alatt mozdultak el, nincsenek a helyükön, és ezért nem tud meggyógyulni. Újra elvégezték a véres műveletet, melynek során - mint minden más hasonló helyzetben, melyen azelőtt vagy a továbbiakban keresztülment - egyetlen szó sem hagyta el ajkát, és a fájdalomnak sem mutatta más jelét, mint hogy erősen ökölbe szorította a kezét.

Állapota azonban egyre rosszabbra fordult, nem tudott enni, és kezdtek megjelenni a tünetek, amelyek a halál közeledtét szokták jelezni. Szent János napja táján, mivel az orvosok már alig láttak reményt a megmentésére, az tanácsolták neki, hogy gyónjon meg. Mikor megkapta a szentségeket - Szent Péter és Szent Pál ünnepének előestéjén -, az orvosok azt mondták, ha éjfélig nem érez javulást, halottnak tekintheti magát. Az említett beteg mindig is ájtatosan tisztelte Szent Pétert; így aztán a mi Urunk úgy akarta, hogy éppen éjfélkor kezdte magát jobban érezni. A javulás pedig annyira fokozódott, hogy néhány nap múlva úgy ítélték, túl van az életveszélyen.

Mikor a csontok kezdtek összeforrni, a térde alatt maradt egy csont, amely egy másikra támaszkodott, ami miatt a lába rövidebb lett. A csont ezen a helyen annyira kiállt, hogy nagyon csúnya volt. Ezt nem bírta elviselni, mert eltökélt szándéka volt, hogy a világot követi, és úgy ítélte, hogy ez őt elcsúnyítja. Megkérdezte a sebészeket, hogy le lehet-e vágni. Azt mondták, hogy le lehet vágni, de nagyobb fájdalmakkal járna, mint amit valaha is elviselt, mert a csont most már meggyógyult és körülményes lesz levágni. Mégis elhatározta, hogy önszántából vállalja ezt a mártíromságot, bár a bátyja borzadva mondta, ő nem vállalná, hogy ilyen fájdalmat elviseljen. Ő a szokásos türelmével szenvedte el.

Miután a húst és a kiugró csontot kivágták, különböző gyógyító eszközöket alkalmaztak, hogy a lába ne maradjon olyan rövid. Sok kenőcsöt használtak és folyamatosan nyújtották a lábát olyan szerkezetekkel, amelyek napokon át kínozták. De Urunk visszaadta neki egészségét; és lassan már annyira jól érezte magát, hogy egészen egészséges volt, kivéve, hogy nem tudott lábra állni és kénytelen volt ágyban maradni. És mivel nagyon kedvelte a világias és hazug könyveket, melyeket lovagregénynek szoktak nevezni, amikor már jól érezte magát, kérte, adjanak neki néhány ilyet, hogy az idő jobban teljen. De a házban egyet sem találtak azok közül a könyvek közül, amelyeket olvasni szokott; így adtak neki egy Krisztus életét és egy könyvet a szentek életéről, népnyelven.

Miközben ezeket olvasta, idővel tetszeni kezdett neki, amit írva talált bennük. Amikor abbahagyta az olvasást, el-elgondolkozott azokról a dolgokról, amelyeket olvasott. Máskor a világi dolgokon járt az esze, amelyek régebben foglalkoztatták. És a sok hiú dolog közül, ami gondolataiban jelentkezett, az egyik annyira kitöltötte a szívét, hogy utána észrevétlenül két, három, négy órán keresztül is belemerült ebbe a gondolatba; elképzelte, mi mindent kell tennie egy hölgy szolgálatában, milyen eszközöket venne igénybe, hogy eljusson arra a földre, ahol az illető él, meg hogy milyen kifejezéseket és szavakat mondana neki, és milyen fegyveres tetteket hajtana végre szolgálatában. Annyira tetszelgett ebben, hogy nem látta, milyen lehetetlen mindezt megvalósítani; mert a hölgy nem akármilyen nemes volt, nem grófnő, nem is hercegnő, hanem magasabb rangú bármelyiknél.

Urunk mégis a segítségére sietett: úgy rendezte, hogy ezeket a gondolatokat mások követték, melyek azokból a dolgokból születtek, amiket olvasott. Urunk és a szentek életét olvasva ugyanis el-elgondolkodott, ezt latolgatva: "Mi lenne, ha megtenném azt, amit Szent Ferenc megtett, vagy amit Szent Domonkos megtett?" Sok mindenen gondolkozott, ami jónak tűnt számára. Mindig nehéz, terhes dolgokat vetett fel magának; és miközben ezeket fontolgatta, úgy érezte, megvan benne a könnyedség a megvalósításukhoz. De nem mondott magában mást, csak ennyit: "Szent Domonkos ezt tette: akkor hát nekem is ezt kell tennem. Szent Ferenc azt csinálta: akkor hát nekem is azt kell tennem". Ezek a gondolatok is jó ideig eltartottak. Azután más dolgok kerültek elő, melyeket a fentebb már említett világias gondolatok követtek, és ezekkel is sok idő eltelt. A gondolatoknak ez a váltakozása sokáig tartott. Mindig elidőzött annál a gondolatnál, amelyik éppen feljött benne, akár a megcselekedni vágyott világias, nagy tettekre vonatkozott, akár istenes gondolat volt, amely a képzeletében megjelent - egészen addig, míg bele nem fáradt és más dolgokba nem kezdett.

Volt azonban egy különbség: amikor a világi dolgokra gondolt, kedvét lelte bennük, de amikor belefáradva elhagyta ezeket a gondolatokat, száraznak és elégedetlennek érezte magát. Amikor viszont arra gondolt, hogy mezítláb megy Jeruzsálembe, nem eszik mást, csak füveket, és minden szigorú dolgot megtesz, amit a szenteknél látott, nemcsak addig vigasztalódott meg, amíg ezeken gondolkodott, hanem miután elhagyta ezeket a gondolatokat, akkor is elégedett és vidám maradt. De nem figyelt erre és nem szánt rá időt, hogy ezt a különbséget mérlegelje, egészen addig, amíg egyszer egy kicsit felnyílt a szeme, és elámult és elgondolkodott ezen a különbségen. Saját tapasztalatából értette meg, hogy bizonyos gondolatok után szomorúság, mások után pedig öröm marad benne, és fokozatosan eljutott azoknak a különböző szellemeknek a megismerésére, amelyek felkavarták: az egyik a démoné, a másik Istené.

Amit ebből tanult, nem kevés világosságot hozott számára, ezért kezdte komolyabban végiggondolni elmúlt életét, és hogy mennyire szüksége van a vezeklésre. Ekkor feltámadt benne a vágy a szentek utánzására, de nem annyira a körülmények érdekelték, mint inkább az, hogy Isten kegyelmével megfogadja, hogy amit ők tettek, azt teszi ő is. Minden vágya az volt, hogy gyógyulása után elmenjen Jeruzsálembe - mint fentebb már szó volt róla -, annyi önostorozással és önmegtagadással, amennyire csak a nagylelkű és Istentől lángra lobbantott szív vágyakozni szokott.

Korábbi gondolatai máris kezdtek feledésbe merülni szent vágyainak hatására, melyeket megerősített egy látomás, amely a következő módon történt. Egy ébren töltött éjszaka során tisztán látta Miasszonyunk képét a szent Gyermek Jézussal. Ez a látvány, amely feltűnően sokáig tartott, túláradó vigasztalással járt, és olyan undorral töltötte el egész elmúlt élete iránt, különösen a testiséget illetően, hogy úgy érezte, lelkéből kivették mindazokat a képeket, amelyek oda voltak festve. Így ettől az órától egészen 1553 augusztusáig, amikor e sorok íródnak, soha a legkisebb beleegyezés sem volt benne a testi dolgokat illetően. Ebből a hatásból lehet arra következtetni, hogy a dolog Istentől jött, bár ezt nem merte megítélni, és nem mondott többet az előbbi állításnál. Bátyja és a háziak azonban mindannyian felismerték a külsején a változást, ami a lelkében, belül történt.

Ő semmivel sem törődve kitartott az olvasásban és a jó elhatározásokban. Amikor a háziakkal beszélgetett, az egész időt Isten dolgainak szentelte, amivel lelkük hasznára volt. És mivel nagyon ráérzett olvasmányainak ízére, az a gondolata támadt, hogy röviden összegyűjt néhány fontosabb dolgot Krisztus és a szentek életéből. Így történt, hogy nagy gonddal írni kezdett egy könyvet (mert már kezdett egy kicsit felkelni, a házon belül): Krisztus szavait piros tintával, Miasszonyunkéit kék tintával. A papír sima és vonalazott volt, az írás szép, mert nagyon jól tudott írni. Ideje egy részét írással töltötte, más részét imával. És a legnagyobb vigasztalást az jelentette számára, ha az eget és a csillagokat nézte, amit gyakran, hosszú ideig tett, mivel ilyenkor nagy erőt érzett magában Urunk szolgálatára. Gyakran gondolt elhatározására, szeretett volna már egészen egészséges lenni, hogy útnak indulhasson.

Amikor azt tervezte, hogy mit tenne Jeruzsálemből való visszatérése után, hogy továbbra is vezeklő életet élhessen, felötlött benne a gondolat, hogy belép a sevillai karthauzi kolostorba, kilétét nem árulva el, nehogy nagy ügyet csináljanak belőle, és nem eszik mást, csak füveket. De máskor, amikor ismét a vezeklésekre gondolt, amelyeket a világban vándorolva szeretett volna megvalósítani, kihűlt a karthauzi kolostor utáni vágya. Félt, hogy nem tudja gyakorolni önmagával szemben támadt gyűlöletét. Egy Burgosba induló házi alkalmazottat mégis megbízott, hogy érdeklődje meg a karthauziak szabályzatát, és amit így megtudott, tetszett neki. A fent említett okból azonban, és mivel a közeli utazás egészen lefoglalta, ezzel pedig úgyis csak visszatérése után foglalkozhatott, nem figyelt rá annyira.

Ellenkezőleg, amikor már érzett egy kis erőt, úgy látta, ideje indulni. Így szólt bátyjához: "Uram, amint tudod, Nájera hercege értesült róla, hogy jól vagyok. Jó volna Navarrete-be mennem" (a herceg akkoriban ott tartózkodott). Bátyja bevitte egy szobába, majd egy másikba, és sokféle jelét adva megdöbbenésének kérni kezdte, hogy ne menjen a vesztébe: gondolja meg, mennyi reményt vetnek belé az emberek, milyen értékes ő, meg más hasonlók; mindezt azzal a szándékkal, hogy eltérítse a benne élő jó vágytól. Ő azonban olyan választ adott, amellyel - anélkül, hogy eltért volna az igazságtól, amire már akkor aggályosan ügyelt - megszabadult bátyjától.

2 Montserrat felé

Így történt, hogy amikor öszvérre ülve útnak indult, egy másik testvére el akarta kísérni egészen Oñatéig. Útközben rábeszélte, hogy virrasszon vele Aránzazúi Miasszonyunk szentélyében. Miután az éjszakát imában töltötte, hogy erőt merítsen az útra, testvérét Oñatéban hagyta egyik nővérénél, akit meg akart látogatni, maga pedig Navarrete-be indult. Eszébe jutott, hogy a hercegi háznál tartoznak neki néhány arannyal, és jónak látta visszakérni az összeget. Írt a kincstárosnak ez ügyben. A kincstáros azt válaszolta, hogy nincs pénz, de a herceg ezt megtudva közölte, hogy mindenkinek hiányozhat a pénz, de a Loyolainak nem hiányozhat. A múltban szerzett hitele miatt szeretett volna adni neki egy jó helyőrséget, ha elfogadja. Ő átvette a pénzt és egy részét szétosztatta azok között, akikkel szemben lekötelezve érezte magát, másik részét pedig Miasszonyunknak egy rossz állapotban lévő kegyképére adta, hogy javítsák ki és nagyon szépen díszítsék fel. Ezután elköszönt a vele jött két szolgától és öszvérén egyedül indult Navarrete-ből Montserrat felé.

Az úton olyasmi történt vele, amit jó lesz leírni, hogy érthető legyen, miként viselkedett Urunk ezzel a lélekkel, aki még vak volt, bár nagy vágy ébredt benne, hogy mindenben, amit képes felismerni, Őt szolgálja. Így határozta el, hogy súlyos vezekléseket fog végezni. Most már nem annyira arra figyelt, hogy elmúlt bűneiért engeszteljen, hanem arra, hogy Istennek kedves és neki tetsző legyen. Így amikor eszébe jutott valamelyik vezeklés, amelyet a szenteknél látott, elhatározta, hogy ő is megteszi ugyanazt, sőt még többet is. Ezekben a gondolatokban találta meg minden vigasztalását, nem figyelt semmilyen belső dologra és nem tudta, mi az alázatosság, vagy a szeretet, vagy a türelem, vagy a megkülönböztetés, amely szabályozza ezeket az erényeket és mértékükként szolgál. Minden szándéka csak arra irányult, hogy nagy, külső tetteket vigyen végbe, mert a szentek is ilyeneket tettek Isten dicsőségére. Más különösebb körülményre egyáltalán nem figyelt.

Útközben utolérte egy öszvéren ülő mór. Beszélgetés közben szóba került Miasszonyunk is. A mór azt mondta, tényleg úgy látja, hogy a Szűz férfi nélkül fogant, de hogy szült és amellett szűz maradt, azt nem tudja elhinni. És megadta a természetes okokat, amelyek eszébe jutottak. Akármennyi érvet hozott is fel a Zarándok, ettől a véleményétől nem tért el.

A mór akkor olyan iramban indult tovább, hogy szem elől veszítette, míg ő lemaradva elgondolkodott a mórral történteken. Közben olyan megmozdulások jöttek, amelyek elégedetlenséget keltettek lelkében, mivel úgy tűnt, hogy nem tette meg a kötelességét. Mérgelődött is a mór miatt, mert úgy látta, nem kellett volna engednie, hogy egy mór ilyen dolgokat mondjon Miasszonyunkról, és kötelességének érezte, hogy becsületének helyreállítására utána menjen. Így történt, hogy feltámadt benne a vágy, hogy megkeresse a mórt és megdöfje azért, amit mondott. Sokáig megmaradt e vágyak belső küzdelmében, de a végén tanácstalan maradt, nem tudta, mit kell tennie. A mór, aki előre ment, azt mondta neki, hogy a hely, ahová tart, ugyanazon az úton van, mint amerre ő is halad, közel az országúthoz, de az országút nem vezet át azon a helyen.

Miután tehát belefáradt annak vizsgálgatásába, hogy mit volna jó tenni, és nem talált semmi biztosat, ami alapján dönthetett volna, úgy döntött, hogy elengedett kantárral engedi az öszvért egészen addig, amíg az utak elválnak. És ha az öszvér a falu felé vezető útra lép, megkeresi a mórt és megdöfi; ha nem a falu felé megy, hanem az országutat választja, akkor békén hagyja. És miután úgy tett, ahogy kigondolta, Urunk úgy akarta, hogy bár a falu alig harminc vagy negyven lépésnyire volt és az odavezető út igen széles és jó volt, az öszvér az országutat választotta és a falu felé vezető másikat elkerülte.

Mikor egy Montserrat előtti nagy településre érkezett, meg akarta vásárolni a ruhát, amit Jeruzsálembe menet viselni szándékozott. Olyan anyagot vett tehát, amiből zsákot szoktak készíteni, durván szőtt és nagyon szúrós fajtát. Ebből azután egészen a lábáig leérő ruhát készíttetett. Vett egy botot és egy kulacsot is, és mindezt az öszvér nyergének elejére tette.

Montserrat felé indult, és mint szokása szerint mindig, azokra a nagy tettekre gondolt, amelyeket Isten szeretetéért végre kell hajtania. És mivel értelme egészen azokkal a dolgokkal volt tele, amelyeket az Amadís de Gaula meg hasonló könyvekben talált, eszébe jutott néhány ezekhez hasonló dolog. Így határozta el, hogy egész éjszakás fegyveres virrasztást tart, anélkül, hogy leülne vagy lefeküdne; felváltva állni és térdelni fog Montserrati Miasszonyunk oltára előtt. Elhatározta azt is, hogy otthagyja ruháit és felölti Krisztus fegyvereit. Miután tehát elindult, útközben szokása szerint elhatározásain gondolkodott. Montserratra érkezve először imádkozott, majd miután megállapodott gyóntatójával, írásban általános gyónást végzett. Ez a gyónás három napig tartott. Megbeszélte gyóntatójával, hogy az elhozatja öszvérét, ő pedig a templomban a Miasszonyunk oltára mellett felakasztja kardját és tőrét. Ő volt az első ember, akinek elárulta elhatározását, hiszen eddig nem fedte fel egyetlen gyóntatójának sem.

Miasszonyunk márciusi ünnepének előestéjén, 1522-ben, a lehető legnagyobb titokban odament egy szegényhez, levette minden ruháját, és odaadta neki, maga pedig felvette vágyott ruháját, és elment letérdelni Miasszonyunk oltára elé. Részben így térdelve, részben állva, bottal a kezében töltötte az egész éjszakát.

Napkeltekor továbbindult, nehogy felismerjék. Nem a Barcelonába vezető közvetlen utat választotta, amelyen nagyon sokan voltak, akik ráismerhettek volna és kifejezhették volna tiszteletüket, hanem egy Manresa nevű falu felé tért el, ahol elhatározta, hogy ott marad néhány napig egy ispotályban, és lejegyez néhány dolgot a könyvébe, melyet nagy gonddal őrzött és amely nagy vigasztalást jelentett számára.

Néhány mérföldnyire volt már Montserrattól, amikor utolérte egy ember, aki nagy sietve jött utána, és megkérdezte, hogy odaadta-e a ruháit egy szegénynek, amint az a szegény mondta. Igennel válaszolt, s közben könnyek gyűltek szemébe a szegény iránti együttérzéstől, akinek odaadta ruháit. Az együttérzéstől, mert megértette, hogy zaklatták, abban a hitben, hogy lopta a ruhákat.

Bár sokat tett azért, hogy az emberek tiszteletnyilvánítását elkerülje, alig töltött egy kis időt Manresában, az emberek kezdtek nagy dolgokat mondani róla amiatt, ami Montserraton történt. Híre hamarosan nagyobbra nőtt, mint a valóság: hogy ennyi meg ennyi jövedelemről mondott le, és így tovább.

3 Manresa

Manresában minden nap koldult. Nem evett húst és nem ivott bort, még akkor sem, amikor adtak neki. Vasárnaponként nem böjtölt, és ha adtak neki egy kis bort, azt megitta. És mivel az akkori szokásnak megfelelően nagyon gondosan ápolta haját, mely igen szép volt, elhatározta, hogy természetes módon engedi megnőni, anélkül, hogy fésülné vagy vágná, és nem is fedi be semmivel, sem nappal, sem éjszaka. Ugyanígy engedte megnőni a körmeit is a lábán és a kezén, mert korábban abban is igen gondos volt.

Mikor ebben az ispotályban tartózkodott, többször is előfordult vele napközben, hogy magához közel meglátott valamit a levegőben, ami sok vigaszt adott neki, mert igen szép volt, gyönyörű szép. Nem tudta jól kivenni, hogy milyen fajta dolog volt ez, de valahogy úgy tűnt neki, mintha kígyó formája lenne. Sok minden ragyogott rajta, mintha szemek lettek volna, bár nem azok voltak. Nagy örömöt és vigaszt érzett ennek a dolognak a láttán; és minél gyakrabban látta, annál nagyobb volt a vigasztalás; amikor pedig eltűnt a szeme elől, elkedvetlenedett.

Egészen eddig nagyjából mindig ugyanabban az egyenletesen derűs belső állapotban maradt meg, anélkül, hogy a belső, lelki dolgokról bármit is tudott volna. Azokban a napokban viszont, amikor ez a látomás folyt, vagy kevéssel mielőtt elkezdődött volna - mert több napon át tartott -, kínzó gondolata támadt, mely mardosni kezdte, szeme elé állította élete nehéz voltát, és mintha lelke mélyén mondta volna valaki: "És hogyan tudnád elviselni ezt az életet hetven évig, amíg élned kell?" De ő - szintén bensőleg - ezt válaszolta nagy erővel, mert megérezte, hogy az ellenségtől jön: "Te nyomorult! Tudsz-e nekem akár egyetlen órányi életet is ígérni?" Így legyőzte a kísértést és megnyugodott. Ez volt az első kísértés, amely az után jött, amelyet fentebb említett. Akkor történt, amikor belépett a templomba, ahol minden nap részt vett a nagymisén, az esti imaórán és a kompletóriumon, amit mind énekeltek, és aminek hallgatása során nagy vigasztalást érzett. Általában a Szenvedéstörténetet olvasta mise alatt, mindig ugyanabban a kiegyensúlyozott lelkiállapotban.

Az előbb említett kísértés után azonban hamarosan nagy változások kezdődtek lelkében. Néha olyan unalom fogta el, hogy nem érezte az ízét sem az imádságnak, sem a misehallgatásnak, sem semmilyen más imának, amit végzett. Máskor pedig ennek annyira az ellenkezője fogta el, és olyan hirtelen, hogy úgy tűnt neki, mintha elvették volna tőle a szomorúságot és a vigasztalanságot, mint ahogyan a köpönyeget emelik le valakinek a válláról.

Kezdte elfogni a félelem ezek miatt a változások miatt, amelyeket korábban sohasem tapasztalt, és ezt kezdte mondogatni magának: "Mi ez az új élet, amit most elkezdünk?" Ugyanebben az időben néha lelki személyekkel is beszélgetett, akik bíztak benne és beszélni kívántak vele. Igaz, hogy nem sokat tudott a lelki dolgokról, beszéde mégis nagy lelkesedést és nagy vágyat mutatott, hogy előre jusson Isten szolgálatában. Élt ebben az időben Manresában egy idős hölgy, aki az Úr szolgálatában is igen sok időt töltött, és emiatt Spanyolország számos vidékén ismert volt, annyira, hogy a Katolikus király egyszer hívatta, mert bizonyos dolgokat meg akart osztani vele. Amikor ez a hölgy egy napon Krisztus új katonájával beszélgetett, így szólt hozzá: "Bárcsak úgy tetszene az én Uramnak, Jézus Krisztusnak, hogy egy nap megjelenne önnek!" De ő megijedt ettől, mert szó szerint értette: "Hogyan jelenne meg nekem Jézus Krisztus?" Továbbra is kitartott abban a szokásában, hogy minden vasárnap gyónt és áldozott.

Közben azonban sok gondot kezdtek okozni az aggályok. Bár a Montserraton végzett általános gyónását nagy gonddal, teljes egészében írásban végezte - mint már szó volt róla -, néha mégis úgy tűnt neki, hogy bizonyos dolgokat nem gyónt meg, és ez sokat marcangolta. Gyónt ugyan, de elégedetlen maradt. Így aztán kezdett lelki embereket keresni, akik ki tudnák gyógyítani ezekből az aggályokból. De semmi sem segített neki. Végül a katedrális egyik tudós papja, aki ott prédikált, egy lelki ember, egy nap gyónás közben azt mondta neki, hogy írjon le mindent, amire vissza tud emlékezni. Megtette. Miután gyónt, az aggályok mégis visszatértek: a dolgok mindig megfoghatatlanabbá váltak, ami nagyon megkínozta őt. És bár bizonyos fokig tudatában volt, hogy ezek az aggályok nagyon rosszat tesznek neki és jó volna megszabadulni tőlük, önmaga képtelen volt erre. Néha arra gondolt, hogy az lenne a gyógyír, ha a gyóntatója Jézus Krisztus nevében megparancsolná neki, hogy az elmúlt dolgok közül semmit se gyónjon meg. Vágyott rá, hogy a gyóntatója ezt megparancsolja neki, de nem volt bátorsága szólni.

Gyóntatója végül anélkül, hogy ő mondta volna, megparancsolta neki, hogy a múltból semmit se gyónjon meg, kivéve, ha valami egészen világos. De mivel minden ilyen dolgot egészen világosnak tartott, semmi haszna nem volt ebből a parancsból. Továbbra is gyötrődött. Ebben az időben egy kis szobában lakott, melyet a domonkosoktól kapott a kolostorukban. Térden állva tartott ki a napi hét óra imádságban - éjfélkor rendszeresen felkelt - és minden más, már említett gyakorlatban. De ezekben sem talált gyógyírt az aggályaira, amelyek már hónapok óta kínozták. Egyszer, amikor nagyon gyötrődött, imádkozni kezdett. Az ima hevében hangosan kezdett Istenhez kiáltozni, ezekkel a szavakkal: "Siess, Uram, segítségemre, mert sem embereknél, sem teremtett dologban nem találok gyógyulást. Ha azt gondolnám, hogy rátalálhatok, nem sajnálnék semmi fáradságot. Te mutasd meg, Uram, hol található; még ha egy kiskutyát kellene is követnem, hogy megadja a gyógyulást, azt is megtenném."

Míg ezek a gondolatok jártak a fejében, igen gyakran és vadul támadt fel benne a kísértés, hogy ledobja magát azon a nagy lyukon keresztül, amely a szobájában volt, egész közel ahhoz a helyhez, ahol imádkozni szokott. De mivel tudta, hogy az öngyilkosság bűn, újra kiáltozni kezdett: "Uram, nem teszek olyat, ami megbántana téged". Gyakran ismételgette ezeket a szavakat, mint az előbbieket is.

Ekkor eszébe jutott egy szent története, aki, hogy Istentől megkapjon egy dolgot, amire nagyon vágyott, napokon keresztül nem evett, míg végül meg nem kapta. Miután egy ideig ezen gondolkodott, végül elhatározta, hogy így fog tenni. Azt mondta magának, hogy nem iszik és nem eszik egészen addig, amíg Isten a segítségére nem siet, vagy az éhhalál nem fenyegeti. Mert elhatározta, hogy ha eljutna arra a pontra, hogy éhen hal, ha nem eszik, akkor kérni fog kenyeret és enni fog (mintha csak ilyen állapotban még kérni és enni tudna).

Ez egy vasárnapi napon, áldozás után történt. Egész héten kitartott és egy falatot sem evett, szünet nélkül folytatta szokásos gyakorlatait, sőt a zsolozsmákra is eljárt és térden végezte imáit, még éjfélkor is, és így tovább. De a következő vasárnap, amikor gyónnia kellett menni, és szokása szerint igen részletesen elmondta gyóntatójának, hogy mit csinál, elmondta azt is, hogy azon a héten semmit sem evett. A gyóntató megparancsolta neki, hogy hagyjon fel ezzel az önmegtagadással.

Bár még erősnek érezte magát, engedelmeskedett gyóntatójának, és azon a napon és másnap szabadnak érezte magát az aggályoktól. De harmadnap, kedden, imádság közben kezdtek eszébe jutni a bűnei. Ahogyan egyik múltbeli dolog a másik után merült fel gondolataiban, úgy tűnt számára, hogy ezeket köteles újra meggyónni. Mire azonban ezek a gondolatok véget értek, megundorodott tőle, hogy milyen életet él, és valami nagyon hajtotta, hogy elhagyja. És akkor az Úr azt akarta, hogy felébredjen, mintha álomból ébredne. Mivel az Úrtól kapott leckék után volt már némi tapasztalata a szellemek különbözőségéről, kezdte azt vizsgálni, hogy milyen módon jött ez a szellem, és egészen világosan elhatározta, hogy az elmúlt dolgokat soha többé nem fogja meggyónni. Attól a naptól fogva megszabadult aggályaitól, és biztosra vette, hogy Urunk akarta őt megszabadítani irgalmával.

Hétórányi imádságán kívül foglalkozott azzal is, hogy néhány lelket, akik felkeresték, segített a lelki dolgokban. A nap fennmaradó részét teljes egészében arra szentelte, hogy Isten dolgairól gondolkodjon, amiről aznap meditált vagy olvasott. De amikor lefeküdt, gyakran nagy felismerések, nagy lelki vigasztalások jöttek, olyannyira, hogy sokat veszített az alvásra szánt időből, ami pedig nem volt valami sok. Amikor néha elgondolkozott ezen, arra jutott, hogy bőven szánt időt az Istennel való kapcsolatra, nem is szólva a nap többi részéről, és kételkedni kezdett, vajon ezek a felismerések jó szellemtől jönnek-e. Arra a következtetésre jutott, hogy jobb lesz hagyni őket és aludni az arra szánt időben. Így is tett.

Az önmegtagadásban kitartva nem evett húst. Ebben szilárd maradt, és egyáltalán nem gondolt ezen változtatni. Egy nap, miután reggel felkelt, megjelent előtte egy darab evésre előkészített hús, mintha testi szemeivel látná, bár azelőtt egyáltalán nem vágyott húsra. Egyúttal azt is érezte, hogy akarata igen könnyen beleegyezik, hogy attól kezdve egyen húst. És bár emlékezett korábbi elhatározására, nem lehetett kétsége ez ügyben, és elhatározta, hogy kell húst ennie. Amikor azután ezt elmondta gyóntatójának, a gyóntató azt mondta neki, vizsgálja meg, nem volt-e véletlenül kísértés; de ő jól megvizsgálva a dolgot, egy percig sem kételkedett e kérdésben. Ebben az időben Isten úgy viselkedett vele, mint a tanítómester, aki egy kisfiút oktat. Talán tanulatlansága miatt és mert nehézkes volt az értelme, talán azért, mert nem volt senki, aki tanította volna, talán Istentől kapott szilárd vágya miatt, hogy őt szolgálja: világosan úgy ítélte, és azóta is mindig úgy vélte, hogy Isten így bánt vele. Sőt, azt gondolta, ha ebben kételkedne, megsértené az Isteni Fölséget. Valamivel érthetőbb lesz ez a következő öt pontból.

Először. Nagy áhítat élt benne a Szentháromság iránt, ezért minden nap külön imádkozott a három személyhez. És mivel a Szentháromsághoz is imádkozott, eszébe jutott: hogy-hogy négyszer imádkozik a Szentháromsághoz? De ez a gondolat, mint jelentéktelen dolog, alig okozott neki gondot, vagy egyáltalán nem.

Egy nap azután, amikor ugyanannak a kolostornak a lépcsőjén éppen Miasszonyunk imaóráját imádkozta, értelme kezdett felemelkedni, mintha meglátta volna a Szentháromságot egy hangszer három billentyűjének formájában. Annyi könnyel és sírással járt ez, hogy nem tudott uralkodni magán. Amikor aznap reggel részt vett a templomtól induló körmeneten, egy percre sem tudta visszatartani a könnyeit, egészen ebédig. Ebéd után pedig nem tudta megállni, hogy egyfolytában a Szentháromságról ne beszéljen, méghozzá oly sokféle, egészen különböző hasonlattal, oly nagy örömmel és vigasztalással, hogy egész életében megmaradt az élmény, hogy nagy áhítatot érzett, amikor a Szentháromsághoz imádkozott.

Másodszor. Egyszer értelmével elképzelte, nagy lelki örömmel, ahogyan Isten megalkotta a világot: úgy tűnt számára, hogy egy fehér dolgot lát, amelyből sugarak indulnak ki, s amelyből Isten létrehozza a fényt. De ezeket a dolgokat nem tudta elmagyarázni, és nem is emlékezett túl jól azokra a lelki felismerésekre, amelyeket Isten ebben az időben itatott a lelkébe.

Harmadszor. Amikor ugyancsak a Manresában, ahol körülbelül egy évet töltött, kezdte őt Isten megvigasztalni és látta a gyümölcsöt, amely azokban a lelkekben termett, akikkel törődött, engedett a szélsőségekből, amelyeket addig magára vállalt. Ettől fogva vágta körmeit és haját. Amikor tehát ebben a helységben tartózkodott, és egy nap éppen az említett kolostor templomában hallgatott misét, az Úr testének felmutatásakor belső szemeivel mintha felülről jövő fehér sugarakat látott volna. És bár ennyi idő elteltével nem tudja jól elmagyarázni, amit mégis világosan látott értelmével, az az, hogy Urunk Jézus Krisztus hogyan volt ott ebben az Oltáriszentségben.

Negyedszer. Imádság közben gyakran és hosszú ideig látta belső szemeivel Krisztus emberi mivoltát. Az alak, amely megjelent neki, olyan volt, mint egy fehér test, sem túl nagy, sem túl kicsi, de tagjait nem tudta kivenni. Manresában igen gyakran látta ezt, ha azt mondanánk, hogy húsz vagy negyven alkalommal, azt sem merné hazugságnak tartani. Látta egyszer akkor is, amikor Jeruzsálemben volt, egyszer pedig útközben, Padova mellett. Miasszonyunkat is látta hasonló alakban, anélkül, hogy ki tudta volna venni a részleteket. Ezek a dolgok, amelyeket látott, erőt adtak neki és egyszer s mindenkorra annyira megerősítették a hitét, hogy gyakran gondolta: ha nem volna a Szentírás, amely megtanítja ezeket a hitbeli dolgokat, ő akkor is el lenne szánva, hogy meghal értük, pusztán amiatt, amit látott.

Ötödször. Egyszer ájtatosságból elment egy Manresától valamivel több, mint egy mérföldnyi távolságra álló templomhoz, melyet, azt hiszem, Szent Pálról neveztek el. Az út a folyó mentén halad. Ájtatosan lépkedett ott, és egy pillanatra leült, arccal a mélyben hömpölygő folyó felé fordulva. Amint ott ült, értelmének szemei kezdtek megnyílni. Nem látomást látott, hanem sok mindent megértett és felismert, lelki dolgokat csakúgy, mint a hitre és a tudományra vonatkozókat. Mindezt olyan nagy megvilágosodással, hogy mindent egészen újnak látott. Nem tud külön-külön elmagyarázni minden részletet, amit akkor megértett, bár sok ilyen volt; inkább nagy világosságot kapott értelmében, úgyhogy ha összegyűjti az egész élete során, egészen hatvankét éves koráig Istentől kapott számos segítséget és azt a sok mindent, amit megtanult, még ha mindent egybetesz is, akkor sem kapott annyit, mint ezen egyetlen alkalommal.

És miután ez jó ideig eltartott, elment és letérdelt egy kereszt lábánál, amely ott állt a közelben, hogy hálát adjon Istennek. Ott megjelent előtte az a látomás, amely igen gyakran jelent meg neki, és amelyet sohasem ismert fel igazán, vagyis az a dolog, amiről fentebb szó volt, amelyet igen szépnek tartott, a sok-sok szemmel. Most, a kereszt előtt jól látta, hogy ez a dolog nem volt olyan szép színű, mint szokott lenni. Egészen világos felismerés volt, és akarata is egészen egyetértett vele, hogy a démon az. Attól kezdve igen gyakran és hosszú időn keresztül megjelent előtte; de ő, megvetése jeléül, elzavarta azzal a bottal, amelyet a kezében szokott tartani.

Amikor egyszer Manresában beteg lett, olyan magasra felment a láza, hogy szinte belehalt. Világosan úgy vélte, hogy a lelke hamarosan elhagyja. Akkor támadt egy gondolata, mely azt mondta, hogy ő egy igaz ember. Annyira gyötörte ez, hogy mást sem tett, mint küzdött ellene és bűneit állította vele szembe. Ezt a gondolatot, mely több nehézséget okozott neki, mint maga a láz, nem tudta legyőzni, akármennyire igyekezett is. Amikor kicsit lejjebb ment a láza, és a halálveszély már elmúlt, hangosan kiáltozni kezdett a látogatóba jött hölgyeknek: Isten szeretetére kérte őket, hogy ha megint a halál küszöbén látnák, akkor hangosan kiabáljanak rá, mondván: "bűnös!", hogy emlékezzen azokra a vétkekre, amelyekkel megsértette Istent.

Egy másik alkalommal, amikor Valenciából a tengeren haladt Itália felé, egy nagy viharban eltört a hajó kormánylapátja. A dolgok annyira rosszra fordultak, hogy a hajó sok más utasával együtt úgy vélte, emberileg nézve nem kerülhetik el a pusztulást. Ekkor jól megvizsgálta magát és készült a halálra, de nem tudott félni a bűneitől, sem az ítélettől. Nagy zavart és nagy fájdalmat érzett azonban amiatt, hogy úgy vélte, nem jól használta fel azokat az adományokat és kegyelmeket, amelyeket Urunktól, Istenünktől kapott. Egy másik alkalommal, 1550-ben, nagyon rosszul volt egy igen súlyos betegség miatt, amit többekkel együtt az utolsónak vélt. Akkoriban amikor a halálra gondolt, olyan nagy örömöt és olyan nagy lelki vigasztalást jelentett számára, hogy meg kell halnia, hogy könnyekben úszott. Ez az állapot annyira állandósult, hogy végül nem akart már a halálra gondolni, hogy ne részesüljön ilyen bőségesen ebben a vigasztalásban.

Amikor a tél beköszöntött, nagyon súlyosan megbetegedett. A városi hatóságok ápolásra egy bizonyos Ferrera nevű ember apjának házában helyezték el, aki később Baltasar de Faria szolgája lett. Nagyon gondosan ápolták. Mivel már akkor nagyon tisztelték, sok magas rangú hölgy jött éjszaka virrasztani mellette. Mikor meggyógyult ebből a betegségből, igen gyenge maradt és gyakran fájt a gyomra. Egyrészt emiatt, másrészt mert a tél igen hideg volt, felöltöztették, cipőt húztak rá és befedték a fejét. Két barnás, vastag anyagból készült kis kabátot adtak rá, és ugyanabból az anyagból sapkát, egyfajta kis kalapot. Ekkoriban már napok óta vágyódott arra, hogy lelki dolgokról beszélgessen, és olyan embereket találjon, akik erre képesek. Közeledett a pillanat, amikorra kitűzte az indulást Jeruzsálembe.

1523 elején Barcelonába indult, hogy hajóra szálljon. Bár ajánlkoztak útitársak, csakis egyedül akart menni. Csak az foglalkoztatta, hogy kizárólag Isten legyen a menedéke. Amikor egy nap néhányan nagyon erősködtek, hogy vigyen magával egy útitársat, mert nem tud sem olaszul, sem latinul, és elmondták neki, mennyire nagy hasznát venné ennek az embernek, akit nagyon dicsérgettek előtte, azt válaszolta, hogy még ha Cardona hercegének fiáról vagy bátyjáról lenne szó, akkor sem menne vele, mert három erényt vágyik megszerezni: a szeretetet, a hitet és a reményt. Ha társat vinne magával, tőle várna segítséget, amikor éhes, s amikor elesne, ő segítene felkelni. Így azután benne bízna és emiatt hozzá ragaszkodna. Márpedig ezt a bizalmat, ezt a ragaszkodást és ezt a reményt egyedül Istenbe akarta helyezni. Amint elmondta, úgy érezte a szívében is.

Így gondolkodva nem csupán arra vágyott, hogy egyedül szállhasson hajóra, hanem arra is, hogy elemózsiát se vigyen magával. Amikor a hajóútról kezdett tárgyalni, elérte, hogy a hajó kapitánya ingyen szállította, mert nem volt pénze; de kikötötte, hogy vigyen magával a hajóra egy kis kétszersültet, hogy enni tudjon; egyébként semmiképpen nem engedték volna fel.

Amikor ezt a kétszersültet be akarta szerezni, nagy aggályai támadtak: "Ez volna a remény és a hit, amit Istenbe vetettél, hogy nem lesz hiányod semmiben?" - és így tovább. Annyira hatással volt ez rá, hogy nagyon megkínozta. Végül nem tudta, mit tegyen, mert mindkét oldalon látott jó okokat. Elhatározta, hogy gyóntatójára bízza magát. Elmondta neki, mennyire vágyott a tökéletességre és arra, ami jobban Isten dicsőségére válik, és hogy milyen okok miatt teszi fel magának a kérdést, hogy kell-e élelmiszert vinnie. A gyóntató úgy ítélte, hogy kéregesse össze, ami szükséges, és vigye magával. Egy asszony, akitől kért, megkérdezte tőle, hová indul. Egy ideig tétovázott, hogy megmondja-e; végül csak azt merte mondani, hogy Itáliába és Rómába megy. Az asszony rémülten válaszolta: "Rómába akar menni? Hát, akik oda mennek, nem tudom, hogyan térnek vissza!". (Azt akarta mondani, hogy Róma a lelki dolgokban keveset nyújthat.) Hogy Jeruzsálembe megy, azt azért nem merte megmondani, mert félt a hiú dicsőségtől. Ez a félelem annyira gyötörte, hogy sohasem merte megmondani, melyik országból és melyik házból való. - Végül, amikor megkapta a kétszersültet, hajóra szállt. Még a parton észrevette, hogy öt vagy hat pénzdarab maradt nála abból, amit ajtóról ajtóra járva koldult össze (mert akkoriban ily módon tartotta fenn magát). A pénzt a parton álló padon hagyta.

Miután valamivel több, mint húsz napot töltött Barcelonában, hajóra szállt. Még a hajóra szállás előtt, Barcelonában, szokása szerint megkeresett minden lelki személyt, még ha a várostól távoli remeteségekben éltek is, hogy beszélhessen velük. De sem Barcelonában, sem Manresában egész idő alatt nem talált olyan személyt, aki meg tudta volna neki adni a segítséget, amire vágyott. Úgy látta, Manresában egyedül a már említett asszony - aki azt mondta neki, hogy arra kéri Istent, jelenjen meg neki Jézus Krisztus - hatolt be mélyebben a lelki dolgokba. Miután Barcelonát elhagyta, egészen eltűnt a nyugtalansága, hogy lelki személyeket keressen.

4 Utazás Jeruzsálembe

Olyan erős hátszelet kaptak, hogy Barcelonából öt nap és öt éjszaka alatt Gaetába érkeztek, de az erős vihar miatt mindannyian nagyon féltek. Ahol partra szálltak, a környéken mindenütt a pestistől rettegtek, ő azonban azonnal útnak indult Rómába. A hajó utasai közül társult hozzá egy anya a lányával, aki fiúnak volt öltöztetve, és egy fiatalember. Követték őt, mert ők is koldultak. Egy tanyához érve nagy tüzet találtak és körös-körül sok katonát. Ezek enni adtak nekik és sok bort is, és annyira kínálgatták, hogy úgy tűnt, le akarják itatni őket. Azután szétválasztották őket. Az anya a lányával az emeleten kapott egy szobát, a Zarándok a fiatalemberrel az istállóba került. Mikor eljött az éjfél, fentről nagy kiáltozást hallott. Felkelt megnézni, mi az, és az anyát a lányával sírva találta az udvaron: azt panaszolták, hogy meg akarják őket erőszakolni. Erre olyan erős harag támadt benne, hogy kiabálni kezdett: "Nem tűrhetetlen dolog ez?" - és más ilyesféléket. Olyan hatásosan mondta, hogy a házban mindenki megijedt, és senki sem merte bántani. A fiatalember elmenekült, ők hárman pedig útnak indultak az éjszakában.

A közeli várost, ahová eljutottak, zárva találták. Mivel nem tudtak belépni, az éjszakát mindhárman egy templomban töltötték, amelybe beesett az eső. Reggel nem akarták nekik kinyitni a város kapuját. Kint azonban nem kaptak adományt, bár elmentek egy várhoz is, amely egész közelinek tűnt. Itt a Zarándokot elfogta a gyengeség a tengeri átkelés s a többi fáradalom miatt. Nem tudta folytatni útját, ezért ott maradt, az anya és leánya pedig továbbindultak Róma felé.

Aznap sokan kijöttek a városból. Megtudva, hogy a vidék úrnője arra jár, elébe járult, elmondta neki, hogy csak a gyengeség teszi beteggé, és kérte, hogy beléphessen a városba és gyógyírt szerezhessen. Könnyen megengedte. Amikor a városban koldulni kezdett, sok aprópénzt kapott. Két nap alatt kipihente magát, majd ismét útnak indult és virágvasárnap Rómába érkezett.

Ott bárkivel beszélt is, aki csak megtudta, hogy nincs pénze Jeruzsálembe utazni, kezdte lebeszélni az útról, sokféleképpen indokolva, hogy pénz nélkül lehetetlen hajót találni. De lelkében nagy bizonyosság volt, és nem tudták megingatni abban, hogy valahogyan csak megtalálja a módját, hogyan juthat el Jeruzsálembe. Miután megkapta VI. Hadrián pápa áldását, húsvét ünnepe után nyolc vagy kilenc nappal Velencébe indult. Magával vitt hat vagy hét aranyat, amit a Velencéből Jeruzsálembe való átkelésre adtak neki. Azért fogadta el, mert valamennyire elhatalmasodott rajta a félelem, amit elültettek benne, hogy másképpen nem fogják engedni átkelni. De két nappal azután, hogy Rómát elhagyta, kezdte felismerni, hogy ez kishitűségből történt. Nagyon sajnálta, hogy elfogadta az aranyakat, és azt fontolgatta, nem volna-e jó otthagyni őket. Végül azonban úgy döntött, hogy nagylelkűen ad belőle azoknak, akikkel találkozik, akik általában szegények voltak. Így is tett, úgyhogy mire Velencébe érkezett, alig maradt némi aprópénze, ami kellett is az éjszakai szállásra.

Velencébe menet a pestis miatt felállított őrök csak a házak tornácán engedték aludni. Egyszer az történt, hogy amikor reggel felébredt, beleütközött egy emberbe, aki nagy ijedten elmenekült, amikor meglátta, valószínűleg azért, mert nagyon sápadt volt az arca.

Így érkezett meg Chioggába. Társaival együtt, akik csatlakoztak hozzá, megtudta, hogy nem engedik őket belépni Velencébe. Társai elhatározták, hogy Padovába mennek és beszereznek egy igazolást, hogy egészségesek; így ő is velük ment. De nem tudott lépést tartani velük, mert nagyon gyorsan haladtak, őt pedig a szabad ég alatt hagyták, pedig már közeledett az este. Ekkor Krisztus megjelent neki úgy, ahogyan - mint fentebb említettük - máskor is szokott, és nagyon megvigasztalta. Ezzel a vigasztalással és anélkül, hogy igazolást hamisított volna magának, amit (azt hiszem) társai megtettek, másnap reggel megérkezett Padova kapujához és belépett anélkül, hogy az őrök bármit is kérdeztek volna. Ugyanaz történt vele a kijáratnál is; nagyon meglepődtek ezen útitársai, akik éppen megszerezték a velencei úthoz az igazolást, amivel ő egyáltalán nem törődött.

Amikor Velencébe érkeztek, őrök szálltak be a bárkába, és egymás után mindenkit megvizsgáltak; ő volt az egyetlen, akivel nem foglalkoztak. Velencében koldulásból tartotta fenn magát, és a Szent Márk téren aludt. Nem akart elmenni a császár ottani követéhez, és semmi különöset nem tett azért, hogy megkeresse az átkelésre valót. Lelkében nagy bizonyosság volt: Isten lehetővé fogja tenni, hogy eljusson Jeruzsálembe. Ez annyira megerősítette, hogy az előtte felhozott érvek és aggályok egyike sem volt elég ahhoz, hogy megingassa.

Egy napon egy gazdag spanyollal találkozott, aki megkérdezte tőle, mivel foglalkozik és hova szeretne utazni. Amikor megtudta szándékát, meghívta magához ebédre, majd napokon keresztül magánál tartotta, amíg minden el nem készült az utazáshoz. A Zarándoknak már Manresától kezdve az volt a szokása, hogy amikor másokkal evett, sohasem beszélt az asztalnál, legfeljebb röviden válaszolt, de hallgatta, amit mondtak, és néhány dolgot megjegyzett, aminek kapcsán alkalmat talált, hogy Istenről beszéljen - amit az étkezés befejezése után meg is tett.

Ez volt az oka annak, hogy ez a jómódú ember és egész háznépe annyira ragaszkodtak hozzá, hogy ott akarták tartani, és kényszerítették, hogy maradjon náluk. Ugyanez a háziúr vezette be a velencei Doge elé, hogy beszéljen vele, vagyis elintézte, hogy kapjon belépési engedélyt és kihallgatást. A Doge, miután meghallgatta a Zarándokot, parancsot adott, hogy a Ciprusra utazó kormányzók hajóján kapjon egy helyet.

Bár ebben az évben sok zarándok érkezett, hogy Jeruzsálembe utazzon, a legtöbbjük hazaindult a Rodosz elfoglalásának következtében kialakult új helyzet miatt. Mégis voltak tizenhárman az elsőként induló zarándokhajón, és nyolcan vagy kilencen maradtak a kormányzók hajójára. Amikor ez indulni készült, Zarándokunk súlyosan megbetegedett. Napokig kínozta a magas láz, míg végül elmúlt. A hajó azon a napon indult, amikor hashajtót vett be. A háziak megkérdezték az orvost, hogy hajóra szállhat-e Jeruzsálem felé, mire az orvos azt mondta, hogy ha ott akar eltemetkezni, szálljon csak be. Ő mégis hajóra szállt és még aznap elindult. Annyit hányt, hogy nagyon megkönnyebbült és kezdett egészen meggyógyulni. Ezen a hajón nyíltan folytak az ocsmányságok és a tisztességtelenségek, amit szigorúan megrótt.

A hajón utazó spanyolok azt tanácsolták neki, hogy ezt ne tegye, mert a hajón már arról beszélnek, hogy kiteszik egy szigeten. De Urunk úgy akarta, hogy hamar megérkeztek Ciprusra, ahol kiszálltak, és gyalog mentek át a Las Salinas nevű másik kikötőbe, onnan harmincöt mérföldnyire. Felszálltak a zarándokhajóra, ahová szintén nem vitt más útravalót, mint Istenbe vetett reményét, ahogyan a másik hajón is. Mindeközben gyakran megjelent neki Urunk, aki sok vigasztalást és erőt adott számára. Úgy tűnt neki, hogy egy nagy és kerek dolgot lát, amely mintha aranyból volna: így jelent meg előtte.

Ciprust elhagyva Jaffába érkeztek. Onnan a szokásnak megfelelően kis szamarakon haladtak Jeruzsálem felé. Jeruzsálemtől két mérföldnyire egy Diego Manes nevű, szemlátomást nemes ember nagy áhítattal azt mondta a többi zarándoknak, hogy mivel hamarosan megérkeznek arra a helyre, ahonnan már látni a szent várost, jó volna, ha mindannyian előkészítenék lelkiismeretüket és csendben mennének tovább.

Ezt mindannyian jónak látták, és mindenki kezdett magába szállni. Mikor megközelítették azt a pontot, ahonnan látni lehetett a várost, leszálltak a szamarakról, mert észrevették, hogy szerzetesek várják őket a kereszttel. A város láttán a Zarándok nagy vigasztalást érzett, ami a többiek beszámolója szerint általános volt, és olyan örömmel járt, ami nem tűnt természetesnek. A szent helyek meglátogatásakor is mindig ugyanezt az áhítatot érezte.

Szilárd elhatározása volt, hogy Jeruzsálemben marad és mindig ezeket a szent helyeket látogatja. Elhatározta azt is, hogy ezen ájtatossági gyakorlaton túl a lelkeket fogja segíteni. Ezért ajánlóleveleket is hozott magával a gvárdián részére. Odaadta neki és elmondta, hogy szándékában áll ott maradni ájtatossági okokból, de nem szólt semmit a másikról, hogy a lelkek hasznára akar lenni. Erről senkinek nem szólt egy szót sem, az első okról viszont gyakran beszélt mások előtt. A gvárdián azt válaszolta neki, hogy nem látja, hogyan maradhatna ott, mert a ház olyan nagy ínségben van, hogy a szerzeteseket sem tudja eltartani, és ezért elhatározta, hogy néhányukat visszaküldi a zarándokokkal. A Zarándok azt válaszolta, hogy semmit nem kér a háztól, csak hogy amikor időnként eljön gyónni, hallgassák meg a gyónását. A gvárdián erre azt mondta, hogy ilyen módon szó lehet róla, de meg kell várni a tartományfőnök érkezését (azt hiszem, ő volt a rendi elöljáró ezen a vidéken), aki jelenleg Betlehemben tartózkodik.

Ezzel a megnyugtató ígérettel a Zarándok leveleket kezdett írni Barcelonába, lelki személyeknek címezve. Egyet meg is írt, és már a másodiknál tartott a zarándokok elutazása előtti este, amikor hívatta a tartományfőnök, aki közben megérkezett, és a gvárdián. A tartományfőnök jóságos szavakkal elmondta neki, hogy hallott jó szándékáról, hogy a szentföldön marad. Azt mondta, alaposan végiggondolta a dolgot, és a más zarándokokkal szerzett tapasztalata alapján úgy ítélte, hogy ez nem lenne jó. Sokan vágytak ugyanis erre, de egyikük fogságba esett, másikuk meghalt, és utólag a rendnek kellett a foglyokat kiváltania. Ezért aztán készüljön úgy, hogy másnap a zarándokokkal együtt elindul.

Erre ő azt válaszolta, hogy szándéka igen határozott, és úgy véli, semmi sem tarthatja vissza. Őszintén kifejezte azt is, hogy bár a tartományfőnök véleménye más, nem olyan dologról van szó, ami bűn terhe alatt kötelezné, és bármekkorák legyenek is a félelmek, szándékát nem fogja feladni. A tartományfőnök erre azt válaszolta, hogy felhatalmazása van az apostoli Szentszéktől arra, hogy belátása szerint elküldjön vagy engedjen ott maradni valakit, és kiközösíthesse, aki nem akar engedelmeskedni; ebben az esetben pedig úgy látja jónak, hogy ne maradjon, s így tovább.

Mivel meg akarta mutatni a kiközösítésre feljogosító bullákat, a Zarándok azt mondta neki, hogy nem szükséges látnia ezeket, mert hisz Tisztelendőségüknek, és mivel a nekik adott felhatalmazással így ítéltek, engedelmeskedni fog.

Mikor ez véget ért, és visszatért oda, ahol korábban tartózkodott, nagy vágya támadt indulás előtt visszatérni meglátogatni az Olajfák hegyét, mivel Urunk akarata nem az volt, hogy ott maradjon ezeken a szent helyeken. Az Olajfák hegyén található egy kő, ahol Urunk a mennybe ment, és amelyben a mai napig látható a lába nyoma: ezt akarta még egyszer látni a Zarándok. Senkinek nem szólt erről, vezetőt sem vitt (akik török vezető nélkül indultak, nagy veszélynek tették ki magukat), titokban vált el a többi zarándoktól és egyedül ment az Olajfák hegyére. Az őrök nem akarták beengedni. Adott nekik egy kis kést az írószerszámai közül, melyeket magánál hordott. Miután befejezte nagy vigasztalással járó imádságát, feltámadt a vágya, hogy Betfagéba menjen. Ott eszébe jutott, hogy nem jól nézte meg az Olajfák hegyén, melyik oldalon volt a jobb láb és melyiken a bal. Visszatért oda, és azt hiszem, az ollóját adta az őröknek, hogy engedjék belépni.

Amikor a kolostorban megtudták, hogy így, vezető nélkül ment el, a szerzetesek mindent megmozgatva keresték. Így történt, hogy az Olajfák hegyéről lefelé jövet találkozott egy derékszíjáról felismerhető kereszténnyel, aki a kolostor szolgálatában állt. Nagy bot volt a kezében, nagyon dühösnek látszott és úgy hadonászott, mintha meg akarná ütni. Amikor odaért hozzá, durván elkapta a karját, ő pedig ellenállás nélkül engedte magát vezetni. De a jóember többé nem engedte el. Amint így vezette ez a derékszíjas keresztény az úton, nagy vigasztalást kapott Urunktól: úgy tűnt neki, folyamatosan látja Krisztust maga felett. Ez pedig nagy bőségben egészen addig tartott, amíg odaért a kolostorhoz.

Másnap elindultak, majd Ciprusra érkezve a zarándokok különböző hajókkal mentek tovább. A kikötőben három vagy négy Velencébe induló hajó volt. Az egyik egy török, a másik egy nagyon kicsi bárka, a harmadik pedig egy gazdag velencei igen gazdag és impozáns hajója. Ez utóbbinak kapitányát kérték meg bizonyos zarándokok, hogy legyen szíves elvinni a Zarándokot, de a kapitány, amikor megtudta, hogy nincs pénze, elutasította, annak ellenére, hogy a Zarándokról áradozva sokan kérték, stb. A kapitány azt válaszolta, hogy ha szentről van szó, akkor tegye meg az utat úgy, mint szent Jakab, vagy valami hasonló módon. Ugyanazok a közbenjárók a kis hajó kapitányától nagyon könnyen megkapták, amit kértek.

Amikor elindultak, a reggeli szél kedvező volt, de délután vihar támadt, úgyhogy a hajók elszakadtak egymástól. A nagy hajó még Ciprus szigeteinél elpusztult, csak az emberek menekültek meg. A török hajó ugyanebben a viharban mindenestül odaveszett. A kis bárka sok viszontagságon ment keresztül, míg végül Pula közelében partot értek. Tél közepe volt, nagy hidegek és havazás. A Zarándoknak semmi más ruhája nem volt, mint egy durva vászonból készült, térdig érő bő nadrág, amely a lábszárát szabadon hagyta, cipő és egy fekete szövet zeke, amely a hátán lévő sok szakadás miatt egészen nyitott volt, és egy rövid, igen kopott bekecs.

1524 januárjának közepén érkezett Velencébe, miután Ciprus óta a tengeren töltötte egész novembert és decembert, és a január első felét. Velencében találkozott a két ember egyikével, akik Jeruzsálembe indulása előtt befogadták magukhoz. Adott neki tizenöt vagy tizenhat gyula-arany adományt, meg egy darab szövetet, amelyet többször összehajtva a hasára tett a nagy hideg miatt. Miután a Zarándok megértette, hogy Isten akarata volt, hogy ne maradjon Jeruzsálemben, kezdte magának szüntelenül feltenni a kérdést: mit tegyen? Végül inkább arra hajlott, hogy egy ideig tanulni fog, hogy a lelkeket segíthesse. Elhatározta, hogy Barcelonába megy. Így elhagyta Velencét és Genovába indult. Egy nap Ferrarában éppen az imádságait végezte a főtemplomban, amikor egy szegény alamizsnát kért tőle. Adott neki egy márkát, ami öt vagy hat garast érő pénz volt. Azután jött egy másik, akinek szintén adott egy darab pénzt, kicsit nagyobb értékűt. A harmadiknak, mivel már csak gyula-aranyai voltak, adott egy aranyat. A szegények látták, hogy alamizsnát ad, és csak jöttek egyre-másra. Így mindenét odaadta, amije volt. Végül sok szegény jött együtt alamizsnát kérni. Azt felelte, hogy bocsássanak meg neki, de már nincs semmije.

Ferrarából ekkor elindult Genova felé. Útközben spanyol katonákkal találkozott, akik jól tartották az éjszaka. Nagyon meglepte őket, hogy azt az utat választotta, amelyen szinte pontosan a két hadsereg, a franciák és a birodalmiak között kellett végighaladni. Kérték, hogy térjen le az országútról és válasszon egy másik biztosabbat, amelyet megmutattak neki. De ő nem vette figyelembe a tanácsukat. Éppen ellenkezőleg, egyenesen haladt tovább az úton, és eljutott egy kiégett, lerombolt faluba; azután pedig egészen estig senkivel sem találkozott, aki enni adhatott volna neki. De napnyugtakor egy bekerített faluba érkezett, ahol az őrök rögtön elfogták, gondolván, hogy kém. Bezárták egy kis házba a kapu közelében, és vizsgálni kezdték, mint szokás, amikor meggyanúsítanak valakit. Minden kérdésre azt válaszolta, hogy nem tud semmit. Levetkőztették és még a cipőjét és minden testrészét is megvizsgálták, hogy lássák, nem visz-e levelet. Mivel semmilyen módszerrel nem tudtak meg semmit, megláncolták és a kapitányhoz vezették, hogy majd ő szóra bírja. Kérte, hogy bekecsével takarják be, amikor elvezetik; nem adták rá, cipőben és a fent említett zekében vitték el.

Ahogy így ment, a Zarándok előtt mintha megjelent volna, ahogyan Krisztust elvezették, bár ez nem olyan látomás volt, mint a többi. Három nagy utcán kísérték végig. Minden szomorúság nélkül lépkedett; éppen ellenkezőleg, vidám volt és elégedett.

Szokása szerint akárkivel beszélt, önözve szólította meg, áhítatból, mert Krisztus és az apostolok is így beszéltek, s így tovább. Amint így haladt ezeken az utcákon, felvillant benne a gondolat, hogy ebben a helyzetben jó volna mellőzni ezt a szokást és nagyságos úrnak szólítani a kapitányt, mert kissé félt, hogy megkínozhatják. De aztán felismerte, hogy kísértésről van szó: "Mivel ez a helyzet, nem szólítom nagyságos úrnak, és nem fejezem ki tiszteletemet, sőt a kalapomat sem veszem le előtte".

Megérkeztek a kapitány palotájába; őt ott hagyták az egyik lenti szobában. Egy pillanattal később már a kapitány beszélt hozzá. Ő pedig, mindenféle udvariasságot mellőzve, kevés szóval válaszolt, a szavak között feltűnően nagy szünetet tartva. A kapitány bolondnak nézte, ezért így szólt azokhoz, akik odahozták: "Ez az ember féleszű, adjátok vissza a dolgait és dobjátok ki". A palotából kilépve találkozott egy ott lakó spanyollal, aki elvitte magához, enni adott neki és ellátta mindennel, amire szüksége volt az éjszaka. Reggel útnak indult, és egészen estig gyalogolt.

Két katona meglátta egy toronyból, és lejöttek, hogy elfogják. Elvezették a kapitányukhoz, aki francia volt. A kapitány többek között megkérdezte tőle, melyik vidékről származik. Amikor megtudta, hogy Guipuzcoából, ezt mondta: "Én is arról a környékről való vagyok"; úgy tűnik, egy Bayonne közelében fekvő helyről származott. Azután folytatta: "Vigyétek el és vendégeljétek meg, bánjatok jól vele". A Ferrara és Genova közötti úton sok más, kevésbé fontos dolog történt. Végül megérkezett Genovába, ahol felismerte őt egy Portundo nevű vizcayai, akivel többször beszélt, amikor még a Katolikus király udvarában szolgált. Ez helyet szerzett neki az egyik Barcelonába induló hajón. Nagy veszélyben forogtak, hogy elfogja őket Andrea Doria, aki üldözőbe vette őket, mert akkoriban a franciák oldalán állt.

5 Barcelona és Alcalá

Barcelonába érkezve elmondta Isabel Rosernek és egy bizonyos Ardévol mesternek, aki a grammatikát tanította, hogy tanulni szeretne. Mindkettőjüknek nagyon tetszett a gondolat, Ardévol mester felajánlotta, hogy ingyen tanítja, Isabel Roser pedig, hogy biztosítja megélhetését. A Zarándok ismert egy szerzetest Manresában, azt hiszem, hogy szent Bernát rendjéből, aki nagyon lelki ember volt. Vágyott a közelében lenni, hogy tanulhasson tőle, zavartalanabbul adhassa át magát a lelki életnek, és a lelkeknek is hasznára lehessen. Azt válaszolta tehát nekik, hogy elfogadja az ajánlatot, ha Manresában nem áll rendelkezésére a lehetőség, amiben reménykedett. Amikor azonban elment oda, megtudta, hogy ez a szerzetes meghalt. Visszament tehát Barcelonába és nagy odaadással tanulni kezdett. De egy dolog nagyon gátolta: amikor kezdett valamit kívülről megtanulni - amint arra a grammatika kezdetén szükség van -, új felismerések jöttek a lelki dolgokról és új ízek, méghozzá oly módon, hogy nem volt képes tanulni, és nem is tudta elűzni ezeket, bár nagyon küzdött ellenük.

Így történt, hogy sokat töprengve ezeken, ezt mondta magában: "Nem akkor jönnek ezek az igen élénk felismerések, amikor imádkozni kezdek, vagy amikor misére megyek". Így lassanként rájött, hogy kísértésről van szó. Miután imádkozott, elment a santa María de la Mar templomába, amely mesterének háza közelében állt. Meg is kérte őt, hogy hallgassa meg egy kicsit ebben a templomban. Amikor leültek, őszintén feltárt mindent, ami lelkében történt, és hogy emiatt egészen addig milyen keveset haladt előre. Most azonban neki, mesterének ígéretet tesz a következő szavakkal: "Megígérem önnek, hogy a két év során sohasem mulasztom el meghallgatni az előadásait, amíg csak Barcelonában kenyeret és vizet találok, amin megélhetek". És mivel ezt az ígéretet nagy határozottsággal tette le, soha többé nem érezte ezeket a kísértéseket.

A Manresában kezdődött gyomorfájás, ami miatt cipőt is húzott, elmúlt; gyomorfájástól azóta nem szenvedett, hogy elindult Jeruzsálembe. Ezért mikor Barcelonában tanult, feltámadt benne a vágy, hogy folytassa régi vezekléseit. Kezdte kilyukasztani a cipője talpát. Fokozatosan tágította a lyukat, úgyhogy mire a tél hidege megérkezett, már csak a felső részt viselte.

Mikor véget ért a két év tanulás, melynek során állítólag jelentősen előrehaladt, mestere azt mondta neki, hogy most már hallgathatja a filozófia előadásokat, s hogy menjen Alcalába. Ő azonban levizsgáztatta magát egy teológiai doktorral, aki ugyanazt tanácsolta neki. Így aztán elment Alcalába egyedül, bár volt már néhány társa, azt hiszem.

Alcalába érkezve koldulni kezdett és alamizsnából élt. Tíz-tizenkét napja élt így, amikor egy napon egy pap és a vele lévők, látván, hogy koldul, nevetni kezdtek rajta és gyalázni kezdték, ahogy az lenni szokott, amikor jó egészségben lévők koldulni kezdenek. Ebben a pillanatban haladt arra Antezana új ispotályának vezetője, aki sajnálkozva magához hívta és elvitte az ispotályba, ahol adott neki egy szobát és minden szükségessel ellátta.

Alcalában nagyjából másfél évet tanult. Mivel 1524 nagyböjtjében érkezett Barcelonába és ott két évig tanult, Alcalába 1526-ban jött. Soto Terminijét, Albert Fizikáját és a Szentenciás Mestert tanulta.

Alcalában gyakorolta magát lelki gyakorlatok adásában és a hittan magyarázatában. Ennek folytán gyümölcs termett Isten dicsőségére, sok személy jutott el a lelki dolgok igen nagy ismeretére és ízlelésére. Mások kísértések hatása alá kerültek. Egyikük például, amikor meg akarta magát ostorozni, nem tudta megtenni, mintha visszafogták volna a kezét. Más hasonló dolgok is történtek, ami a nép között mendemondákat szült, annál is inkább, mert mindenhol sok ember gyűlt össze, ahol a hittant magyarázta.

Ahogy Alcalába érkezett, megismerkedett don Diego de Eguíával. A testvérénél lakott, aki nyomdász volt Alcalában és akinek bőségesen telt mindenre, ami szükséges. Adományaikkal ők is segítették a szegények támogatásában. A Zarándok három társa a nyomdásznál lakott. Egyszer, amikor adományt jött kérni valakinek, don Diego azt mondta neki, hogy nincs pénze, de kinyitott egy ládát, amelyben mindenféle volt: különböző színű ágyterítők, valamilyen nagy gyertyatartók és más hasonló dolgok. Miután mindezt becsavarta egy lepedőbe, a Zarándok a vállára vette és ebből segítette a szegényeket.

Mint már szó volt róla, az egész vidéken nagy híre kelt az Alcalában történteknek. Egyesek így beszéltek róla, mások amúgy. A dolog eljutott a toledói inkvizítorokig. Amikor azok eljöttek Alcalába, vendéglátója értesítette a Zarándokot, mondván, hogy "zsákruhásokként" és "megvilágosodottakként" emlegetik, és készülnek lemészárolni őket. Az inkvizítorok azonnal vizsgálatot kezdtek életükről és pert indítottak ellenük. Végül visszatértek Toledóba anélkül, hogy hívatták volna őket, bár kizárólag emiatt jöttek. A vizsgálatot Figueroa vikárius kezébe adták, aki most a császári udvarban van.

Néhány nappal később a vikárius hívatta őket és elmondta nekik, hogy az inkvizítorok vizsgálatot kezdtek életükről és pert indítottak ellenük. Sem a tanításukban, sem az életükben nem talált hibát, minden akadály nélkül folytathatják tehát azt, amit addig tettek. Mivel azonban nem szerzetesek, nem tűnik jónak, hogy mind ugyanolyan ruhában járjanak. Jó volna, és ezt meg is parancsolja nekik, hogy ketten - és megnevezte a Zarándokot és Artiagát - feketére festessék ruhájukat, két másik pedig, Calixto és Cáceres barnára. Juanico, a fiatal francia, maradhatott úgy, ahogy volt.

A Zarándok azt mondta, megteszik, amit parancsoltak nekik. "De nem tudom, mondta, mi hasznuk ezeknek a vizsgálatoknak. Néhány napja egy pap nem akarta megáldoztatni valamelyikünket, mert az illető hetente áldozott, és velem is akadékoskodtak. Szeretnénk tudni, hogy találtak-e valami eretnekséget nálunk?" - "Nem, válaszolta Figueroa; ha találnának, megégetnék önöket." - "Önt is megégetnék, mondta a Zarándok, ha eretnekséget találnának önnél." Befesttették a ruhájukat, amint megparancsolták nekik. Tizenöt vagy húsz nap múlva Figueroa megparancsolta a Zarándoknak, hogy ne járjon mezítláb, hanem vegyen cipőt. Nyugodtan megtette, mint minden ehhez hasonló dolgot, amit parancsoltak neki.

Négy hónappal később ugyanaz a Figueroa ismét vizsgálatot indított ügyükben. A szokásos dolgokon túl azt hiszem ez alkalommal történt, hogy egy előkelő férjes asszony különösen tisztelte a Zarándokot. Hogy ne láthassák, Alcalá de Henáres-i szokás szerint lefátylazva jött kora reggelente az ispotályba. Amint belépett, fellibbentette fátylát és bement a Zarándok szobájába. De ez alkalommal sem tettek velük semmit, még csak be sem hívták őket a vizsgálat befejezése után és nem mondtak nekik semmit sem.

Négy hónapja lakott már az ispotály melletti kis házban, amikor egy napon egy poroszló jelent meg a kapujában és így szólt: "Jöjjön velem egy kicsit". Bezárta őt a börtönbe és ezt mondta: "Újabb parancsig ne hagyja el ezt a helyet". Ez nyáron történt. Nem őrizték szigorúan, és sokan jöttek hozzá látogatóba. Ugyanazt tette, amit szabadon is tett: magyarázta a hittant és gyakorlatokat adott. Ügyvédet vagy védőt sohasem akart felkérni, bár sokan ajánlkoztak. Különösen doña Teresa de Cárdenas maradt meg az emlékezetében, aki látogatókat küldött hozzá és több alkalommal felajánlotta neki, hogy kiszabadítja onnan. Ő azonban semmit sem fogadott el; ezt mondta mindig: "Az, akinek a szeretetéért bejöttem ide, ki fog szabadítani innen, ha jónak látja".

Tizenhét napja volt börtönben anélkül, hogy kihallgatták volna vagy megtudta volna, miért történik az egész. Figueroa azután eljött a börtönbe és sok mindenről kikérdezte, még olyasmikről is, hogy megtartatja-e másokkal a sabbatot. Meg hogy ismer-e két nőt, anyát és leányát. Erre igennel válaszolt. És hogy tudott-e útjukról, mielőtt elindultak volna. Nem, felelte, az esküre utalva. A vikárius, nem titkolva örömét, vállára tette a kezét és ezt mondta: "Ez az oka annak, hogy itt van". A Zarándok számos követője között volt egy anya és leánya, mindketten özvegyek - a lány nagyon fiatal és nagyon csinos volt -, akik mélyen behatoltak a lelkiekbe, különösen a lány. Annyira, hogy - bár nemesek voltak - gyalog indultak el Jaénbe Veronika kendőjéhez, nem tudom, hogy kéregetve-e, de teljesen egyedül. Ez nagy port vert fel Alcalában. A tudós Ciruelo, aki egy kicsit pártfogásába vette őket, azt gondolta, hogy a fogoly beszélte rá őket erre, és emiatt tartóztatta le. Amikor tehát végighallgatta a vikáriust, a fogoly megkérdezte: "Kívánja-e, hogy hosszabban is beszéljek erről az ügyről?" "Igen" szólt a válasz. "Tudnia kell tehát, mondta a fogoly, hogy ez a két hölgy sokszor ostromolt azzal, hogy be akarják járni a világot, ispotályról ispotályra járva, a szegényeket szolgálva. Én mindig lebeszéltem őket tervükről, mert a lány túl fiatal és csinos, stb. Azt mondtam nekik, hogy a szegényeket Alcalában is látogathatják, és kísérhetik az Oltáriszentséget is. A beszélgetés végeztével Figueroa a jegyzőjével elment, mindent írásba foglalva.

Calixto ez időben Segoviában tartózkodott. Amikor meghallotta a Zarándok bebörtönzését, azonnal odajött, bár alig épült fel egy súlyos betegségből, és beköltözött mellé a börtönbe. A Zarándok azonban azt mondta neki, hogy jobban tenné, ha jelentkezne a vikáriusnál. Ez jól fogadta őt és azt mondta neki, menjen a börtönbe. Ott kell maradnia addig, amíg ez a két nő megérkezik, hogy lássák, megerősítik-e a mondottakat. Calixto néhány napot a börtönben töltött, de a Zarándok, mivel látta, hogy ez árt az egészségének, mert még nem gyógyult meg egészen, kivitette onnan egy doktorral, aki jó barátja volt.

Negyvenkét nap telt el a Zarándok bebörtönzése és kiszabadulása között. Ekkor megérkezett a két ájtatos hölgy, s a jegyző a börtönben felolvasta az ítéletet: távozzon szabadon, de öltözzenek úgy, mint a többi egyetemista, és ne beszéljenek a hit dolgairól négy éven keresztül, amíg többet nem tanultak, hiszen még nem végeztek tanulmányokat. Valóban, még a Zarándok tudta a legtöbbet, de tudása gyenge alapokon állt; ezt szokta legelőször elmondani, amikor kihallgatták.

Az ítélet után tétovázott egy ideig, hogy mit csináljon: úgy látta, hogy ami a lelkek segítését illeti, bezárult előtte a kapu, anélkül, hogy bármiféle indokot kapott volna azon kívül, hogy nem végzett tanulmányokat. Végül elhatározta, hogy elmegy Toledó érsekéhez, Fonsecához, és az ő kezébe teszi le a dolgot.

Elhagyta Alcalát és Valladolidban találta meg az érseket. Nyíltan elmondta neki a történteket, mondván, hogy bár nem tartozik a joghatósága alá és nem is köteles az ítéletét elfogadni, ebben az ügyben azt fogja tenni, amit parancsol neki (önözve beszélt vele, mint ahogy mindenkivel). Az érsek nagyon jól fogadta, és amikor megtudta, hogy Salamancába akar menni, elmondta, hogy Salamancában is vannak barátai, sőt egy kollégiuma is, és mindent a rendelkezésére bocsát. Amikor kiment, még négy escudót is adatott neki.

6 Salamanca

Amikor Salamancába érkezve egy templomban imádkozott, egy jámbor asszony felismerte, hogy ő is a társasághoz tartozik - mert négy társa már napok óta ott volt -, megkérdezte a nevét és elvezette társai szállására. Még amikor Alcalában elrendelték, hogy úgy öltözzenek, mint az egyetemisták, mondta a Zarándok: "Amikor megparancsolták, hogy fessük be a ruhánkat, megtettük, de ezt most nem tudjuk megtenni, mert nincs miből ruhát vegyünk". Ekkor maga a vikárius látta el őket ruhával, kalappal és minden mással, ami az egyetemistáknak szükséges. Így öltözve hagyták el Alcalát.

Salamancában a szent István templomban egy domonkos szerzetesnél gyónt. Már tíz vagy tizenkét napja ott volt, amikor egy nap a gyóntató ezt mondta neki: "Az atyák a rendházban szeretnének beszélni veletek". Erre ő így válaszolt: "Isten nevében, legyen". A gyóntató így szólt: "Akkor hát az volna jó, ha vasárnap eljönnétek ebédre. De előre figyelmeztetlek hogy sok mindent meg akarnak tudni veletek kapcsolatban." Vasárnap tehát elment oda Calixtóval. Ebéd után az alperjel - minthogy a perjel nem volt ott -, gyóntatója és azt hiszem egy harmadik szerzetes bementek vele egy kápolnába. Az alperjel nagy nyájasan arról kezdett beszélni, hogy mennyi jót hallott életükről és viselkedésükről, hogy úgy prédikálnak, mint az apostolok, és hogy örülnének, ha részletesebben is hallhatnának ezekről a dolgokról. Azután azt kezdte kérdezgetni, hogy mit tanultak. A Zarándok így válaszolt: "Én vagyok az, aki a legtöbbet tanult valamennyiünk közül". És világosan beszámolt róla, milyen keveset tanult és milyen kevéssé volt megalapozva a tudása.

"Na és aztán miről prédikáltok?" "Mi nem prédikálunk, mondta a Zarándok, hanem bizalmasan beszélgetünk egyes emberekkel Isten dolgairól, például amikor meghív valaki ebédelni." "De mégis, mondta a szerzetes, Istennek miféle dolgairól beszéltek? Ezt akarjuk megtudni." "Hol erről, hol arról az erényről beszélünk, mondta a Zarándok, és dicsérjük őket; hol erről, hol arról a bűnről, s hogy miért rossz. "Nem végeztetek tanulmányokat, mondta a szerzetes, és erényekről meg bűnökről beszéltek. Mármost ennek csak két módja lehet: vagy tanultátok, amit tudtok, vagy a Szentlélek által beszéltek. Mivel nem tanultátok, így tehát a Szentlélek által." A Zarándok kissé gyanakodni kezdett, ezt az érvelésmódot nem látta jónak. Miután egy percig hallgatott, azt mondta, hogy nem szükséges ezekről többet beszélni. A szerzetes erősködött: "Szóval most, amikor Erasmusnak és másoknak oly sok tévedése csapja be a világot, nem akarjátok elmagyarázni, mit mondtok?"

A Zarándok így szólt: "Atyám, semmi többet nem mondok, legfeljebb elöljáróim előtt, akik kötelezhetnek rá." Még ezelőtt megkérdezte, hogy Calixto miért jött így öltözve: rövid zekét, fején nagy kalapot viselt, kezében bot, csizmája lábszárközépig ért. Mivel magas volt, még formátlanabbnak tűnt. A Zarándok elmesélte neki, hogyan börtönözték be Alcalában és hogyan parancsolták meg nekik, hogy az egyetemisták ruháját viseljék, de hogy ez az ő társa a nagy meleg miatt egy szegény papnak adta a köpenyét. A szerzetes ekkor mormogott valamit a foga között, látszott, hogy ez nem tetszik neki: "A szeretet önmagadnál kezdődik".

De térjünk vissza a történethez: amikor az alperjel egyetlen további szót sem tudott kihúzni a Zarándokból, így szólt: "Akkor hát maradjatok itt. Majd megoldjuk, hogy mindent elmondjatok nekünk". Erre, némi sietséggel, az összes szerzetes kiment. Amikor a Zarándok korábban megkérdezte, hogy a kápolnában akarják-e, hogy maradjanak, vagy valahol máshol, az alperjel azt válaszolta, hogy a kápolnában. A szerzetesek bezárattak minden ajtót és - úgy tűnt - a bírókkal tárgyaltak. Mégis, mindketten három napig maradtak a kolostorban anélkül, hogy a bíróság részéről bármit is mondtak volna nekik. Az ebédlőben a szerzetesekkel együtt ettek. Szobájuk szinte mindig tele volt szerzetesekkel, akik látni akarták őket, a Zarándok pedig mindig arról beszélt, amiről szokott. Attól fogva mintha megoszlottak volna a szerzetesek, sokukon látszott a megérintettség.

Három nap múlva jött egy jegyző és elvitte őket a börtönbe. Nem alulra zárták őket a bűnözők mellé, hanem egy fenti szobába, amely régi, lakatlan és nagyon piszkos volt. Egyik lábuknál fogva mindkettőjüket ugyanahhoz a lánchoz kötötték; a ház közepén álló oszlophoz erősített lánc tíz-tizenhárom arasz hosszú volt. Bármit akart tenni valamelyikük, a másiknak mindig vele kellett mennie. Az egész éjszakát ébren töltötték. Másnap, amikor a városban elterjedt bebörtönzésük híre, küldtek valamit, amire lefekhettek, és bőségesen mindent, amire szükségük volt. Mindig sokan jöttek látogatóba, a Zarándok pedig folytatta gyakorlatait: beszélt Istenről, s így tovább.

Eljött Frías püspöki helynök kihallgatni őket, külön-külön. A zarándok odaadta neki minden papírját - ez volt a Gyakorlatok - vizsgálatra. Mivel megkérdezte tőlük, hogy vannak-e társaik, megmondták, hogy vannak, és hogy hol laknak. A helynök parancsára rögtön elmentek értük és elhozták a börtönbe Cácerest és Artiagát, de elengedték Juanicot, aki később szerzetes lett. De nem a felső szintre tették őket a másik két társukkal, hanem alulra, ahol a köztörvényes rabok voltak. Itt a Zarándok még kevésbé akart ügyvédet vagy védőt fogadni.

Néhány nappal később négy bíró elé hívatták: három tudós, Sanctisidoro, Paravinhas és Frías, a negyedik pedig Frías helynök. Mind a négyen látták már a Gyakorlatokat. Sok mindent kérdeztek ott tőle, nem csak a Gyakorlatokról, hanem a teológiáról is, például a Szentháromságról és az Oltáriszentségről, hogy hogyan érti ezeket a fejezeteket. Először itt is elmondta előzetes bevezetőjét. A bírák kérdezősködésére tovább beszélt, de úgy, hogy nem találtak semmi kifogásolhatót. Frías helynök, aki ezekben a dolgokban mindig szigorúbbnak mutatkozott a többieknél, egy kánonjogi kérdésről is kikérdezte; mindenre válaszolnia kellett, mindig előre bocsátva, hogy nem tudja, a tudósok mit mondanak ezekről a dolgokról. Ezután megparancsolták neki, hogy magyarázza el az első parancsolatot úgy, ahogyan magyarázni szokta. Elkezdte, és olyan hosszasan elidőzött rajta és olyan sokat beszélt, hogy nem volt kedvük többet kérdezgetni. Előtte, amikor a Gyakorlatokról beszéltek, nagyon fennakadtak az első pontok egyikén, amelyben arról van szó, hogy egy gondolat mikor bocsánatos bűn és mikor halálos bűn. A kérdés az volt, hogy tanulmányok nélkül hogyan dönthetik ezt el. Így válaszolt: "Hogy az igazság áll-e ott, azt önök döntsék el. Ha nem az igazság, ítéljék el." Ők végül visszavonultak anélkül, hogy elítéltek volna bármit is.

A sok ember között, akik eljöttek a börtönbe, hogy beszélhessenek vele, eljött don Francisco de Mendoza, aki ma Burgos bíborosa, és vele Frías helynök. Amikor bizalmasan megkérdezte, hogyan érzi magát a börtönben, nyomasztja-e a rabság, a Zarándok így felelt: "Azt fogom válaszolni, amit ma egy hölgynek is válaszoltam, aki együttérzéséről biztosított, amikor meglátott rabként. Ezt mondtam neki: azt bizonyítja ezzel, hogy nem vágyik vállalni a rabságot Isten szeretetéért. Annyira rossznak látja a rabságot? Én azt mondom önnek, hogy nincs annyi bilincs és lánc Salamancában, hogy Isten iránti szeretetből többre ne vágynék."

Ekkoriban történt, hogy a börtönből minden rab megszökött. A két társ, akik együtt voltak velük, nem menekült el. Reggel megtalálták őket a nyitott ajtók mögött - rajtuk kívül sehol senki -, s ez mindenkinek nagy épülésére szolgált és nagy port vert fel a városban. Akkor rögtön rendelkezésükre bocsátottak börtönül egy egész palotát, mely ott állt a közelben.

Huszonkét napja voltak börtönben, amikor hívatták őket az ítélethirdetésre. Eszerint semmiféle hibát nem találtak életükben vagy tanításukban; folytathatják, amit korábban tettek, magyarázhatják a hittant, és beszélhetnek Isten dolgairól, csak ne határozzák meg soha, hogy mi a halálos bűn és mi a bocsánatos bűn, amíg négy év el nem telik, hogy azalatt többet tanulhassanak. Az ítélet felolvasása után a bírók sok szeretetet mutattak, mintha azt kívánták volna, hogy elfogadja. A Zarándok azt mondta, hogy mindent megtesz, amit az ítélet parancsol, de nem fogadja el, mert semmiben sem ítélik el és mégis bezárják a száját, hogy ne segíthesse felebarátját úgy, ahogyan képes lenne rá. A nagyon barátinak mutatkozó Frías doktor minden igyekezete ellenére a Zarándok csak annyit mondott, hogy amíg salamancai joghatóság alatt lesz, megtesz mindent, amit parancsoltak neki. Azután kiengedték őket a börtönből. Kezdte magát Istennek ajánlani és keresni, hogy mit kell tennie. És nagyon nehéznek találta, hogy Salamancában maradjon, mert úgy látta, a kapu bezárult előtte és nem tud a lelkek hasznára lenni, mivel megtiltották neki a halálos bűn és a bocsánatos bűn közötti különbség meghatározását.

Így határozta el, hogy Párizsba megy tanulni.

Amikor a Zarándok Barcelonában azt fontolgatta, hogy tanuljon-e és mennyit, a kérdés voltaképpen az volt, hogy tanulmányai után belépjen-e egy szerzetesrendbe, vagy így a világban vándoroljon. Amikor az a gondolata jött, hogy belép egy rendbe, azonnal jött a vágy, hogy egy lecsúszott és alig reformált rendbe lépjen be, hiszen azért kell belépnie, hogy többet szenvedhessen. Arra is gondolt, hogy talán Isten megsegítené őket. Isten nagy bizalmat adott neki, hogy jól viselne a részükről minden ellenségeskedést és gyalázkodást.

Azonban salamancai fogsága idején sem hiányoztak belőle ugyanazok a vágyak, hogy hasznára lehessen a lelkeknek, és e célból először tanuljon, gyűjtsön maga köré hasonló terveket fontolgató társakat, és tartsa meg a meglevőket. Amikor eldöntötte, hogy Párizsba megy, megegyezett ezekkel, hogy megvárják, míg ő elmegy megnézni, talál-e módot tanulmányaik folytatására.

Sok fontos személy fejtett ki nagy igyekezetet, hogy ne menjen el, de nem tudták meggyőzni. Alig tizenöt vagy húsz nappal a börtönből való szabadulása után egyedül indult útnak, egy kis szamáron, néhány könyvvel. Amikor Barcelonába ért, minden ismerőse lebeszélte a franciaországi útról az ottani nagy háborúk miatt. Több esetről meséltek neki, olyasmikről, hogy ott felnyársalják a spanyolokat. De ő soha nem érzett semmiféle félelmet.

7 Párizs

Így indult el Párizs felé, egyedül és gyalog. Február táján érkezett Párizsba; úgy mondta, hogy ez 1528-ban vagy 1527-ben történt. Néhány spanyollal együtt szállt meg egy házban, és a Montaigu-be ment a humán tárgyakat tanulni. Az volt ennek az oka, hogy korábban annyira nagy lépésekben végeztették vele tanulmányait, hogy nagyon úgy érezte, hiányoznak nála az alapok. A gyerekekkel tanult, ahogy a párizsi rendszer és metódus kívánta.

Párizsba érkezésekor egy barcelonai váltóért egy kereskedő adott neki huszonöt escudót, amit megőrzésre egyik spanyol lakótársára bízott. Ez rövid idő alatt elköltötte, és nem volt miből visszafizesse. Így a nagyböjt végére a Zarándoknak semmi sem maradt ebből a pénzből, saját kiadásai miatt és az említett okból kifolyólag. Kénytelen volt koldulni, sőt a házból is ki kellett költöznie.

Felvették az Aprószenteken túl fekvő Szent Jakab ispotályba. A tanulmányok szempontjából ez nagyon kényelmetlen volt, mert az ispotály jó távolságra volt a Montaigu kollégiumtól, és hogy a kaput nyitva találja, meg kellett érkeznie, amikor Angelusra harangoztak. Kimenni csak napkelte után tudott, s ezért nem tudott minden előadásra eljutni. Akadályt jelentett az is, hogy koldulásból tartotta fenn magát. Már majdnem öt éve nem volt gyomorfájása, ezért nagyobb vezekléseket és önmegtagadásokat kezdett vállalni. Miután egy ideig az ispotályban, koldulásból élt, látta, hogy tanulmányaiban alig halad, és gondolkozni kezdett, hogy mit tegyen. Amikor látta, hogy a kollégiumokban egyesek a tanárok szolgálatába álltak és van idejük tanulni, elhatározta, hogy keres valakit, aki felfogadja.

A következőket gondolta végig és ezt határozta el, amiben nagy vigaszt talált: el fogja képzelni, hogy a magiszter Krisztus, és az egyik diáknak Szent Péter nevét adja, a másiknak Szent Jánosét, és így tovább minden apostollal. "És amikor a magiszter parancsot ad nekem, azt fogom gondolni, hogy Krisztus ad nekem parancsot; és amikor más, azt fogom gondolni, hogy szent Péter ad parancsot." Sokat fáradozott, hogy találjon valakit, aki felfogadja. Beszélt Castróval és egy karthauzi szerzetessel is, aki sok tanárt ismert, és másokkal is. De nem tudtak neki találni senkit.

Végül, hogy nem talált megoldást, egy nap egy spanyol szerzetes mondta neki, hogy jobban járna, ha minden évben elmenne Flandriába és rászánna két hónapot, vagy talán kevesebbet, hogy összegyűjtse az egész évre szóló tanulmányi költségeket. Ezt a módszert, miután Istennek ajánlotta, jónak látta. A tanácsot követve minden évben annyit hozott Flandriából, hogy úgy-ahogy elég volt egész évre. Egyszer Angliába is átment és több alamizsnát kapott, mint más években szokott.

Amikor először jött vissza Flandriából, a szokásosnál intenzívebben kezdett a lelki beszélgetésekkel foglalkozni. Szinte egy időben adott gyakorlatokat három személynek, Peraltának, a Sorbonne-on levő Castronak és egy viscayainak, aki a szent Barbarához tartozott és Amadornak hívták. Ezek nagy változáson mentek keresztül, hamarosan mindenüket a szegényeknek adták, még könyveiket is, koldulni kezdtek Párizsban és a Szent Jakab ispotályba mentek lakni, ahol korábban a Zarándok megszállt és ahonnan a fent említett okok miatt távozott. Az egyetemen ez nagy port vert fel, mert az első két személyt nagyra becsülték és sokan ismerték. A spanyolok hamarosan rátámadtak a két magiszterre, és mivel semmiféle érvvel vagy rábeszéléssel nem tudták őket meggyőzni, hogy visszajöjjenek az egyetemre, egy nap nagy számban, fegyveresen mentek el, és kihozták őket az ispotályból.

Amikor az egyetemre visszavitték őket, abban egyeztek meg, hogy amint befejezték tanulmányaikat, megvalósíthatják tervüket. Castro később visszatért Spanyolországba, egy ideig Burgosban prédikált, majd Valenciában karthauzi szerzetes lett. Peralta gyalog indult jeruzsálemi zarándoklatra. Így fogta el Itáliában egy rokona, egy kapitány, aki megtalálta a módját annak, hogy a pápa elé vezesse, aki megparancsolta neki, hogy térjen vissza Spanyolországba. Ezek a dolgok nem közvetlenül akkor történtek, hanem néhány évvel később.

Párizsban nagy zúgolódás támadt a Zarándok ellen, elsősorban a spanyolok között. Mesterünk, Govea, mondván, hogy megbolondította Amadort, aki az ő kollégiumához tartozott, elhatározta és ki is mondta, hogy amint beteszi a lábát a szent Barbarába, végigfuttatja a termen az egyetemisták elcsábítása miatt.

A spanyol, akinek társaságában lakott kezdetben és aki elköltötte a pénzét anélkül, hogy visszafizette volna, Rouenon keresztül Spanyolországba indult. Míg Rouenban az átkelésre várt, megbetegedett. Betegségéről levélben értesítette a Zarándokot, akiben feltámadt a vágy, hogy meglátogassa és segítséget nyújtson neki. Arra gondolt, hogy ilyen körülmények között megnyerheti a világ elhagyására, és arra, hogy egészen Isten szolgálatára szentelje magát.

Hogy célját elérhesse, az a vágy támadt benne, hogy a Párizs és Rouen közötti kilencvenhat mérföldet gyalog, mezítláb, étlen-szomjan tegye meg. Amikor imájában erről beszélt Istennek, érezte, hogy félelem tölti el. Végül elment a Szent Domonkos templomba, és ott eldöntötte, hogy az említett módon fog elindulni; így eltűnt a nagy félelem, hogy istenkísértést követ el.

Másnap reggel, amikor indulnia kellett, korán kelt. Öltözködés közben olyan nagy félelem szállta meg, hogy úgy érezte, képtelen felöltözni. Félelme dacára elhagyta a házat, sőt a városból is kiért, mire egészen kivilágosodott. Szorongása azonban tovább tartott és megmaradt egészen Argenteuil-ig, ami Párizstól tíz mérföldnyire Rouen felé eső helység, ahol állítólag Urunk köntösét őrzik. Amikor ezzel a lelki gyötrelemmel elhagyta a települést, és egy dombon haladt felfelé, a dolog kezdett elmúlni és nagy vigasztalást és lelki erőt érzett, s ugyanakkor olyan örömet, hogy a mező közepén kiabálni kezdett és Istennel beszélgetni, és így tovább. Este egy szegény koldussal aludt az ispotályban, miután aznap negyvennyolc mérföldet tett meg. Másnap egy pajtában aludt, harmadnapra pedig megérkezett Rouenba: végig étlen-szomjan, mezítláb, ahogy elhatározta. Rouenban megvigasztalta a beteget és segített neki Spanyolországba induló hajót találni. Leveleket is adott neki a Salamancában maradt társaknak, vagyis Calixtónak, Cáceresnek és Arteagának címezve.

Hogy később ne kelljen visszatérni ezekre a társakra, íme a további sorsuk.

A Zarándok - megállapodásuknak megfelelően - gyakran írt nekik Párizsból. Arról is beszámolt, hogy kevés lehetőség nyílik számukra, hogy Párizsba jöjjenek tanulni. Mégis írt Doña Leonor de Mascarenhas-nak, hogy adjon ajánlólevelet Calixtónak a portugál királyi udvarba, hogy megkaphassa a portugál király által adott párizsi ösztöndíjak egyikét. Doña Leonor odaadta ezeket a leveleket Calixtónak és adott az útra egy öszvért is, meg némi pénzt a költségekre. Calixto megjelent a portugál király udvaránál, de végül nem jött Párizsba, hanem miután visszatért Spanyolországba, egy jámbor asszonnyal a császári Indiába ment. Visszajött Spanyolországba, majd ismét elutazott ugyanoda. Ezután meggazdagodva tért vissza Spanyolországba, és Salamancában nagyon megdöbbentette mindazokat, akik korábban ismerték.

Cáceres visszatért hazájába, Segoviába, és úgy kezdett ott élni, mintha elfelejtette volna korábbi tervét.

Arteagát egy javadalom vezetőjévé nevezték ki. Később, amikor a Társaság már Rómában volt, adtak neki egy indiai püspökséget. Írt a Zarándoknak, hogy adja ezt a püspökséget a Társaságból valakinek, s mivel elutasító választ kapott, püspökké szentelése után elment a császári Indiába. Ott halt meg, különös halállal: amikor beteg volt, két flaska vizet kapott, hogy felfrissítse magát. Az egyikben az orvos által előírt víz volt, a másikban pedig szublimát, egy méreg, és az ölte meg, hogy véletlenül ez utóbbit adták oda neki.

A Zarándok Rouenból visszatért Párizsba és megtudta, hogy a Castróval és Peraltával történtek miatt sokat beszélnek róla, és az inkvizítor berendelte. Ő azonban nem akart várni, és elment az inkvizítorhoz. Mondta neki, megtudta, hogy kereste, és mindent megtesz, amit akar tőle (az inkvizítor neve: Magiszter Ori, Szent Domonkos rendjéből). Csak azt az egyet kéri, hogy gyorsan intézze a dolgot, mert szent Rémi napján szeretné megkezdeni filozófiai tanulmányait, és szeretné, hogy ezek a dolgok addig elrendeződjenek, hogy jobban tudjon a tanulmányaira figyelni. Az inkvizítor azonban nem hívatta többé, csak annyit mondott neki, hogy valóban beszámoltak neki néhány dologról, amit tett, s így tovább.

Nemsokára beköszöntött szent Rémi napja, vagyis október elseje, és ő egy magiszter Juan Peña nevű tanár filozófia előadásait kezdte hallgatni. Azzal az elhatározással tette ezt, hogy megtartja azokat, akik vállalkoztak az Úr szolgálatára, másokat azonban nem keres, hogy kényelmesebben tudjon tanulni.

Mikor az előadásokra kezdett járni, ugyanazok a kísértései támadtak, mint amikor Barcelonában a grammatikát tanulta. Órán sohasem tudott figyelni a sok lelki dolog miatt, ami gondolataiban felmerült. Látva, hogy ily módon nem sokra jut a tanulásban, felkereste tanárát és megígérte neki, hogy sohasem fogja elmulasztani egyetlen előadását sem, amíg a fenntartásához szükséges kenyeret és vizet meg tudja szerezni. Miután ezt az ígéretet megtette, elmúlt minden ájtatos gondolata és nyugodtan haladt tanulmányaiban. Ez időben gyakran beszélgetett magiszter Pietro Faberrel és magiszter Francisco Xavierrel, akiket később a Gyakorlatok segítségével nyert meg Isten szolgálatára.

Tanulmányainak ebben a szakaszában nem üldözték úgy, mint korábban. A tudós Frago ezzel kapcsolatban mondta is neki egyszer, hogy csodálkozva látja, milyen nyugodt életet él, és senki sem zaklatja. Így válaszolt: "Ennek az az oka, hogy senkivel sem beszélgetek Isten dolgairól. De amint vége a tanulásnak, visszatérünk a megszokotthoz."

Miközben beszélgettek, egy szerzetes jött a tudós Fragohoz megkérdezni, nem tudna-e neki egy házat találni, mert abban, ahol most a szobája van, már sokan meghaltak, valószínűleg a pestisben, ami akkoriban tört ki Párizsban. Frago doktor és a Zarándok el akartak menni megnézni a házat, és elvittek egy hozzáértő asszonyt is, aki a házba belépve megállapította, hogy pestises. A Zarándok is be akart menni. Amikor egy ott talált beteget vigasztalt, megérintette kezével a sebét. Miután megvigasztalta és egy kis bátorságot öntött belé, egyedül ment el onnan. Fájni kezdett a keze, úgyhogy már arra gondolt, pestises lett. Ez a képzelődés olyan erőssé vált, hogy nem tudta legyőzni, míg egyszerre egy hirtelen mozdulattal szájába vette a kezét, majd szinte a torkáig nyomva minden irányban megforgatta és így szólt: "Ha a kezed pestises, legyen a szájad is az". Ahogy ezt megtette, megszabadult a képzelődéstől és a keze sem fájt már.

Amikor azonban visszatért a Szent Barbara kollégiumba, ahol akkoriban a szobája volt, és ahol az előadásokat is hallgatta, a kollégium lakói, akik tudták, hogy belépett a pestises házba, elmenekültek előle és nem akarták beengedni. Így kénytelen volt néhány napot kint tölteni.

Párizsban az a szokás, hogy a filozófia hallgatók harmadévben, hogy a bakkalaureátust megszerezzék, "követ vesznek", amint mondják. Ennek költsége egy escudo, amit néhány igen szegény egyetemista nem engedhet meg magának. A Zarándok komolyan fontolóra vette a kérdést, hogy jó-e, ha így tesz. Nagy kétségben és bizonytalanságban találta magát, ezért elhatározta, hogy magisztere kezébe teszi a dolgot, s az ő tanácsára végül megcsinálta. Mégis voltak elégedetlenkedők, legalábbis egy spanyol, aki megjegyzéseket is tett.

Párizsban ekkoriban már annyira erős fájdalmat érzett a gyomrában, hogy kéthetenként egy jó óráig tartó görcsei voltak, ami lázzal is járt. A gyomorfájás egyszer tizenhat vagy tizenhét órán keresztül tartott. Ekkoriban már befejezte filozófiai tanulmányait, néhány év teológiát is tanult, társakat nyert meg magának. A betegség egyre súlyosabbá vált, és semmiféle gyógymódot nem találtak, bár sok mindennel próbálkoztak.

Az orvosok mint azt mondták, nem segíthet más, csak a hazai levegő. Társai szintén ugyanezt tanácsolták neki és nagyon igyekeztek meggyőzni őt.

Ekkoriban már mindannyian eldöntötték, mit kell tenniük, tudniillik: Velencébe és Jeruzsálembe mennek, és életüket a lelkek hasznára fordítják, és ha nem kapnak engedélyt arra, hogy Jeruzsálemben maradjanak, akkor visszatérnek Rómába és felajánlják magukat Krisztus helytartójának, hogy ott alkalmazza őket, ahol úgy ítéli, hogy inkább Isten dicsőségére és a lelkek hasznára vannak. Elhatározták azt is, hogy Velencében egy évet várnak hajóra; és ha abban az évben nem indul hajó kelet felé, felszabadulnak a jeruzsálemi út fogadalma alól és felkeresik a pápát, stb.

Végül a Zarándok engedte, hogy társai meggyőzzék, már csak azért is, mert a spanyoloknak is volt néhány megoldandó ügyük, amit így el tudott intézni. Megegyeztek abban, hogy amint jobban érzi magát, elintézi ügyeiket és utána Velencébe megy, ahol bevárja társait.

Ez 1535-ben történt. Társainak egyezségük szerint 1537-ben Szent Pál megtérésének napján kellett volna indulniuk, de a közben kitört háború miatt 1536 novemberében keltek útra. A Zarándok indulóban volt, amikor megtudta, hogy bevádolták az inkvizíciónál és pert akarnak indítani ellene. Amikor ezt meghallotta, és látta, hogy nem hívatják, elment az inkvizítorhoz, elmondta neki, amit megtudott, és hogy indulnia kell Spanyolországba, meg hogy társai is vannak. Kérte az inkvizítort, hogy hozza meg ítéletét. Ő erre azt mondta, hogy valóban bevádolták, de nem gondolja, hogy fontos dologról lenne szó. Csupán a Gyakorlatok szövegét szerette volna látni. Amikor megnézte, nagyon megdicsérte és megkérte a Zarándokot, hogy hagyjon nála egy másolatot, amit az meg is tett. A Zarándok azonban még egyszer nyomatékosan megkérte az inkvizítort, hogy folytassa a pert egészen az ítélet meghozataláig. Amikor ez mentegetőzött, egy közjegyzővel és néhány tanúval jött el hozzá és mindent írásba foglalt.

8 Spanyolország

Amikor ezzel megvolt, felszállt a társai által vásárolt kis lóra és egyedül indult hazája felé. Útközben sokkal jobban érezte magát. Szülőföldjére érve letért a rendes útról és egy elhagyatott hegyi ösvényen ment tovább. Már haladt egy ideje, amikor két fegyveres jött szembe vele (ennek az útnak elég rossz híre van a gyilkosok miatt). Lehagyták, majd visszajöttek és nagy sietve a nyomába szegődtek; ő félt egy kicsit. De beszélt velük és kiderült, hogy a bátyja szolgái, aki parancsot adott, hogy keressék meg őt. Úgy tűnik, hogy Franciaországból, Bayonne-ból kapta a hírt testvére jöttéről, ahol felismerték a Zarándokot. Előrelovagoltak, ő pedig ugyanazon az úton követte őket. Kevéssel mielőtt hazája földjére lépett volna, rájuk talált, mert elébe jöttek. Nagyon ragaszkodtak hozzá, hogy bátyja házába vezethessék, de nem tudták rákényszeríteni. Az ispotályba ment tehát, majd alkalmas időben körüljárt a vidéken, hogy alamizsnát kérjen.

Ebben az ispotályban sok látogatója volt. Beszélgetni kezdett velük Isten dolgairól, akinek kegyelméből elég sok gyümölcs is termett. Amint megérkezett, elhatározta, hogy minden nap hittant fog tanítani a gyerekeknek, de a bátyja nagyon ellenezte, mondván, hogy úgysem fog kijönni senki. Azt válaszolta neki, hogy egyetlenegy is elég. De amikor belekezdett, állandóan sokan jöttek, hogy hallgassák, még a testvére is.

A hittanon kívül vasárnap és ünnepnapokon prédikált is, amivel hasznára és segítségére volt azoknak a lelkeknek, akik több mérföldnyi távolságról is eljöttek meghallgatni. Igyekezett bizonyos visszaéléseket is megszüntetni, és Isten segítségével egyik-másik területen rendet tett. Ami például a szerencsejátékokat illeti, elérte betiltásukat és ennek gyakorlati megvalósítását is, miután sikerült meggyőznie az igazságszolgáltatás vezetőjét. Volt egy másik visszásság is: a fiatal lányok ezen a vidéken mindig fedetlen fejjel járnak és fejüket csak akkor fedik be, amikor megházasodnak. Sokan azonban papok és mások szeretőjévé lesznek, és hűségesen élnek velük, mintha feleségük lennének. Ez annyira el van terjedve, hogy a szeretők szégyenkezés nélkül kimondják, hogy egy ilyenért fedték be fejüket; és így is tartják számon őket.

Ebből a szokásból sok rossz születik. A Zarándok meggyőzte a kormányzót, hogy hozzon törvényt, hogy ha valaki befedi a fejét egy férfi miatt, akihez nem megy feleségül, azt a törvény büntetni fogja. Így ez a visszaélés kezdett eltűnni. A szegények érdekében hozatott egy rendeletet, mely szerint hivatalosan, rendszeresen gondoskodnak róluk, meg hogy naponta háromszor, reggel, délben és este Angelusra harangozzanak, hogy az emberek megtartsák imádságukat, mint Rómában is.

Bár kezdetben jól érezte magát, később súlyosan megbetegedett. Amikor meggyógyult, elhatározta, hogy elmegy elintézni azokat az ügyeket, amelyeket a társai rábíztak, s hogy pénz nélkül indul, ami nagyon idegesítette a testvérét, mert szégyellte, hogy este és gyalog akar útra kelni. Végül a Zarándok beleegyezett, hogy lóval megy egészen a tartomány határáig, testvérével és rokonaival.

Amikor azonban a tartományt elhagyta, semmit el nem fogadva, gyalog indult Pamplona felé. Elment Almazánba, P. Laínez hazájába, majd Siguenzába és Toledóba, Toledóból pedig tovább Valenciába. Ezeken a helyeken, társainak szülőföldjén, semmit sem akart elfogadni, bár szinte ráerőltették a nagy adományokat. Valenciában beszélt Castróval, aki karthauzi lett. Mivel hajóra akart szállni Genova felé, valenciai jámbor ismerősei kérték, hogy ne tegye, mert - mint mondták - Barbarossa sok gályával éppen kint van a tengeren, stb. És bár sok mindent mondtak neki, ami elég lett volna, hogy félni kezdjen, semmi sem tudta megingatni.

Egy nagy hajóra szállt és akkor élte át a vihart, melyet korábban már említett, amikor arról beszélt, hogy három alkalommal került közel a halálhoz.

Genovába érkezve Bologna felé indult. Útközben sokat szenvedett, különösen akkor, amikor eltévedt és egy folyó mentén ment tovább, amely lent folyt a mélyben, miközben az út fent haladt. Minél tovább ment, annál szűkebb lett az út, annyira, hogy sem előre jutni, sem visszafordulni nem tudott, ezért négykézláb ment tovább. Így haladt egy darabig és nagyon félt, mert minden mozdulatnál azt hitte, beleesik a folyóba. Egész életében ez volt a legnagyobb fáradság és a legnagyobb fizikai megpróbáltatás, de végül kijutott. Amikor be akart menni Bolognába, keresztül kellett mennie egy kis fahídon. Leesett róla. Sok mindenkit megnevettetett, amikor sárosan és átázva feltápászkodott. Bolognába beérve koldulni kezdett, de egyetlen darab pénzt sem kapott, bár az egész várost bejárta.

Megbetegedett és egy ideig Bolognában maradt. Aztán továbbment Velencébe, ugyanolyan módon, mint addig.

9 Velence és Vicenza

Velencében ebben az időben a Gyakorlatok adásában és más lelki beszélgetésekben gyakorolta magát. A legismertebb személyek ezek közül: magiszter Pedro Contarini és magiszter Gaspar de Doctis, valamint egy Rozas nevű spanyol. Volt ott egy másik spanyol is, akit Hocesnek hívtak, ez gyakran látogatta a Zarándokot, csakúgy, mint Chieti püspökét; és bár egy kicsit hajlott rá, hogy elvégezze a Gyakorlatokat, nem tudta rászánni magát. Végül mégis elhatározta, hogy elkezdi. A harmadik vagy negyedik napon azután megnyitotta lelkét a Zarándok előtt és elmondta neki, hogy attól félt, a Gyakorlatokban valami rosszat fog neki tanítani, mert valakitől ilyeneket hallott. Ez volt az oka, hogy bizonyos könyveket hozott magával, hogy ezekben keressen segítséget, ha be akarnák csapni. Ez az ember igen jelentős segítséget talált a Gyakorlatokban, és végül elhatározta, hogy a Zarándok életmódját fogja követni. Ő volt az első, aki meghalt.

Velencében a Zarándok egy másik üldöztetésen is átesett. Sokan híresztelték róla, hogy képmását Spanyolországban és Párizsban elégették. A dolog addig ment, hogy pert indítottak ellene; az ítélet a Zarándok mellett szólt. Kilenc társa 1537 elején érkezett Velencébe. Ott elváltak, hogy különböző ispotályokban szolgáljanak. Két vagy három hónap múlva mindannyian Rómába mentek, hogy a jeruzsálemi átkeléshez megkapják a pápai áldást. A Zarándok a tudós Ortiz és az új teatinus kardinális miatt nem ment el. Társai Rómából két vagy háromszáz escudo értékű váltóval tértek vissza, amit a jeruzsálemi átkeléshez kaptak alamizsnául. Később, mivel Jeruzsálembe nem tudtak elmenni, visszaadták azoknak, akiktől kapták.

Társai ugyanúgy mentek vissza Velencébe, mint ahogyan elmentek onnan, vagyis gyalog és koldulva, de három csoportra oszlottak, méghozzá úgy, hogy mindig különböző nemzetiségűek legyenek együtt. Velencében szentelték pappá azokat, akik még nem voltak azok, miután megkapták az engedélyt az akkori velencei nunciustól, a későbbi Verallo bíborostól. A "szegénység címére" szentelték fel őket, és mindannyian letették a tisztaság és szegénység fogadalmát.

Abban az évben nem indult hajó Kelet felé, mert a velenceiek szakítottak a törökökkel. Ők pedig, látva, hogy az átkelés lehetősége elhúzódik, szétszóródtak Velence környékén azzal a szándékkal, hogy megvárják a kitűzött egy év leteltét. Ha ez idő elteltével nem tudnak átkelni, Rómába mennek. A Zarándoknak Faberrel és Laínezzel együtt Vicenza jutott. Találtak ott egy házat a városon kívül, amelynek nem volt sem ablaka, sem ajtaja. Azon a kis szalmán aludtak, amit odavittek. Ketten mindig a városba mentek koldulni, naponta kétszer, de olyan keveset hoztak, hogy alig tudták belőle fenntartani magukat. Általában egy kis kenyérlevest ettek, ha volt. Az készítette el, aki aznap a házban maradt. Negyven napot töltöttek el így, s az imádságon kívül mással nem foglalkoztak.

Negyven nap múltán megérkezett Jean Codure és négyen együtt elhatározták, hogy prédikálni kezdenek. Négyen négy különböző helyre mentek, és ugyanazon a nap és ugyanabban az órában megkezdték a prédikálást, először nagyon hangos kiáltásokkal, kalapjukkal hívogatva az embereket. Ezeknek a prédikációknak nagy port visszhangja volt a városban, sok ember magába szállt. A szükséges anyagiak nagyobb bőségben álltak rendelkezésükre.

A Vicenzában töltött idő alatt sok lelki látomása volt és sok, szinte szokásossá vált vigasztalása, éppen ellenkezőleg, mint Párizsban. Különösen akkor, amikor Velencéban kezdett felkészülni a papságra, és amikor a misézésre készült, az utazások közben nagy természetfeletti látomásokban volt része, olyanfélékben, mint amelyek Manresában voltak szokásosak. Még Vicenzában volt, amikor meghallotta, hogy egyik társa, aki Bassanóban tartózkodott, megbetegedett és már halálán volt. Ő maga is lázas beteg volt ekkor, mégis útnak indult, és olyan gyorsan haladt, hogy Faber, a társa, nem tudott lépést tartani vele. Az út során Istentől bizonyosságot kapott - Fabernek meg is mondta -, hogy társuk nem fog meghalni ebben a betegségben. Amikor megérkeztek Bassanóba, társuk nagyon megvigasztalódott és hamar meggyógyult.

Ezután mindannyian visszajöttek Vicenzába, és ott maradtak egy ideig mind a tízen. Néhányan a Vicenza környéki falvakba mentek koldulni.

Miután eltelt egy év anélkül, hogy át tudtak volna kelni, elhatározták, hogy Rómába mennek. Velük ment a Zarándok is, mert amikor előző alkalommal ott jártak a társak, igen jó szándékúnak mutatkozott a két ember, akivel kapcsolatban kétségei voltak. Három vagy négy csoportra oszolva mentek Rómába, a Zarándok Faberrel és Laínezzel. Útközben Isten igen különleges módon látogatta meg.

Miután pappá szentelték, elhatározta, hogy egy évig nem mond misét, hanem készül és kéri Miasszonyunkat, hogy helyezze őt Fia mellé. Egy nap, amikor Rómától néhány mérföldnyire egy templomban imádkozott, olyan változást érzett lelkében és olyan világosan látta, hogy Isten, az Atya, odahelyezte őt Fia, Krisztus mellé, hogy nem mert volna kételkedni ebben, tudniillik, hogy az Atyaisten odahelyezte őt Fia mellé.

Később Rómába érkezve mondta társainak, hogy úgy látja, az ablakok zárva vannak, ami alatt azt értette, hogy sok ellenkezést kell majd elviselniük. Ezt is mondta: "Nagyon résen kell lennünk, ne kezdjünk nőkkel beszélgetni, csak köztiszteletnek örvendőkkel". Később Rómában - hogy még ennél az elhatározásnál maradjunk - magiszter Francesco gyóntatója volt egy asszonynak, akit meg is látogatott néha, hogy lelki dolgokról beszélgessenek. Később az asszonyt teherben találták; de az Úr úgy akarta, hogy megtalálják a rossztevőt. Ugyanaz történt Jean Codure egyik lelki leányával, akit rajtakaptak egy férfival.

10 Róma

Rómából a Zarándok Montecasinóba ment, hogy a tudós Ortiznak Gyakorlatokat adjon. Negyven napot maradt ott, közben egy alkalommal látta, amint Hoces belép az égbe; sok könnyel és nagy lelki vigasszal járt ez. Olyan világosan látta, hogy ha az ellenkezőjét mondaná, úgy érezné, hazudik. Montecasinóból magával vitte Francisco Estradát.

Rómába visszatérve a lelkek segítésében gyakorolta magát. Ekkoriban még a szőlőben laktak. Egyszerre több személynek adta a Lelkigyakorlatokat, egyikük a Santa Maria Maggiore bazilika mellett lakott, egy másik a Sixtus-hídnál.

Ezután kezdődtek az üldöztetések. Michel kezdett kellemetlenségeket okozni és rosszakat mondani a Zarándokról, aki erre a kormányzó elé hívatta őt, miután a kormányzónak megmutatott egy levelet, melyben Michel nagyon dicsérte a Zarándokot. A kormányzó kihallgatta Michelt és ennek eredményeként kitiltatta Rómából.

Ezután Mudarra és Barreda kezdték üldözni, mondván, hogy a Zarándok és társai Spanyolországból, Párizsból és Velencéből kitiltott menekültek voltak. Végül a kormányzó és a Rómában tartózkodó pápai követ jelenlétében mindketten bevallották, hogy sem a társak életmódjáról, sem tanításukról nem mondhatnak semmi rosszat. A pápai követ megparancsolta, hogy erről az egész ügyről hallgassanak, de a Zarándok ezt nem fogadta el, mondván, hogy végleges ítéletet szeretne. Ez nem tetszett sem a pápai követnek, sem a kormányzónak, sőt azoknak sem, akik addig a Zarándok mellett voltak. Végül azonban, néhány hónap múlva, Rómába érkezett a pápa. A Zarándok Frascatiba megy, hogy tárgyaljon vele, és kifejti előtte néhány érvét. A pápa magára vállalja az ügyet és megparancsolja, hogy hozzanak ítéletet, amelyet számára kedvezően hoztak meg, stb.

Rómában a Zarándok és társai segítségével alakult néhány karitatív intézmény, mint a Katekumenek, a Szent Márta ház, az Árvák, stb.

A többit magiszter Nadal elmondhatja majd.

11 Gonçalves da Câmara kiegészítése

Miután mindezeket elmesélte, október 20-án a Gyakorlatokról és a Rendalkotmányról kérdeztem a Zarándokot. Szerettem volna megérteni, hogyan készítette ezeket. Azt mondta, hogy a gyakorlatokat nem egyszerre készítette, hanem amikor hasznosnak talált bizonyos dolgokat, amelyeket megfigyelt a lelkében, és úgy látta, hogy másoknak is hasznára lehetnek, akkor azokat leírta, például a lelkiismeret vizsgálatát a vonalas módszerrel, stb.

A választással kapcsolatban külön is mondta, hogy azokat a dolgokat a lelkiállapotok és gondolatok váltakozásáról szerzett tapasztalatából szűrte le, amelyre Loyolában tett szert, amikor még beteg volt a lába. Azt mondta, hogy a Rendalkotmányról majd este beszél.

Aznap vacsora előtt egy olyan ember arckifejezésével hívatott, aki a szokásosnál összeszedettebb. Egyfajta nyilatkozatot tett, aminek a lényege az volt, hogy ki akarta fejezni, milyen szándékkal és egyszerűséggel mesélte el ezeket a dolgokat, mondván, hogy egészen biztos benne, hogy semmi többet nem fog elmondani. Sokszor megsértette Urunkat, mióta szolgálni kezdte, de halálos bűnbe sohasem egyezett bele. Ellenkezőleg, mindig növekedett az Istennek adottságban, vagyis egyre könnyebben találta meg Istent, most sokkal inkább, mint életében valaha is. Minden alkalommal és minden órában, amikor meg akarta találni Istent, megtalálta. Azt is mondta, hogy még most is nagyon gyakran vannak látomásai, főleg amelyről fentebb beszámolt, hogy Krisztust napként látja. Ez gyakran megtörtént vele, miközben fontos dolgokról beszélt, és megerősítést adott neki.

100

Misemondás közben, szintén sok látomása volt, és amikor a Rendalkotmányt készítette, akkor is. Most könnyebben állíthatja ezt, mert minden nap leírta, ami a lelkében történt és most írásban is megvan. Így megmutatott egy elég nagy köteg írást, amelyből egy jó részt felolvasott nekem. Többségében látomások voltak, amelyeket a Rendalkotmány valamelyik pontjának megerősítéseként látott, néha az Atyaistent, néha a Szentháromság mindhárom személyét, néha Miasszonyunkat látta, aki közbenjárt és néha megerősítette. Különösen azokról a döntésekről beszélt, amelyekért negyven napon át naponta mondott misét, minden nap sok könnyel. A kérdés ez volt: legyen-e jövedelme a templomnak, és ezt a Társaság a maga javára fordíthatja-e.

101

A Rendalkotmány készítésekor a módszere az volt, hogy naponta mondott misét, bemutatta Istennek azt a pontot, amellyel foglalkozott, és imádkozott felette; miközben imádkozott és a misét mondta, mindig könnyezett.

Szerettem volna látni az összes Rendalkotmányról szóló papírt, és kértem, hogy engedje át egy időre, de ő nem akarta.